A hallgatóság , az ünneplők könnyes szemmel, meghatottan hallgatták Varga Andrea önkormányzati képviselő megemlékezését. A jelenlévők kérésére közzéteszem a beszédét. Ez tulajdonképpen a szabadságharc mártírjainak üzenete . Nekünk.
Tisztelt Emlékezők!
- Egyszerre felemelő, dicsőséges és fájdalmas, érthetetlen. Történelem. Nem úgy történelem, mint az ókor, vagy a középkor, hiszen nem akkorák a távolságok. Még közöttünk élnek az emlékezők, vannak élményeink arról, ahogy a szüleink megélték az eseményeket. Ki így, ki úgy. Aki nem maga csinálta a forradalmat, talán egész másként élte át, mint aki az események középpontjában volt.
Hajlamosak vagyunk a történelmi eseményeket fennkölt, tudatos, emelkedett történések sorozatának tekinteni. Pedig ami történik az az egyszerű hétköznapi emberek életét alapvetően és sokszor fájdalmasan befolyásolja. Ebből a szempontból zűrös időszak volt ’56 is.
Miskolcon volt forradalmi lelkesedés, volt elszabadult indulat, és voltak letartóztatások. Voltak, akik mindezt igazságtalannak tartották.
Ezért október 26-án a tömeg elindult kiszabadítani a bebörtönzötteket.
Elmentek először a városi rendőrségre, majd a megyeire. Itt működött a rendőrségen túl az ÁVH is.
A tömeg gyülekezett. Volt egymásnak feszülés, lövöldözés, úton voltak az ormoshegyi bányászok, sok robbanóanyaggal.
A feszült helyzetet oldani kellett, hogy ne történjen se lincselés, se mészárlás.
Civileket, az egyetemistákat hívták segítségül. Átvizsgálták a házat, csillapították a kedélyeket.
A nagyobb vérengzést sikerült elkerülni, de még így is voltak áldozatok.
Misley Emese is civil volt, egy gyerek, akinek éppen erre volt dolga.
Nem értette, mi történik. Nem tudta, mi miért történik, talán csak érezte azt a furcsa hangulatot, ami néha lelkesítő, máskor félelmetes volt. Titkok, suttogások, csillogó és riadt tekintetek. Mennyit látott egy 13 éves kislány ebben a történelmi időben?
Talán éppen azzal volt elfoglalva, hogy összeveszett a barátnőjével vagy, hogy vajon megsüti-e az édesanyja a kedvenc süteményét.
Az egyik lövés az arcát találta, a másik a szívébe fúródott.
Nem volt forradalmár és nem volt lázadó. Élte a 13 éves lányok hétköznapi civil életét. De a történelmi eseménynek ő, a civil is része volt.
Mert a történelem nem csak a politikusok, a katonák, a forradalmárok és ellenállók életére van hatással, hanem mindannyiunkéra.
Mi civilek vagyunk, és mi szenvedjük el a következményeket.
Mint ahogy civilek szenvedik el a háborúkat, a politikusok rossz döntéseit vagy felelőtlen taktikázását.
Mint ahogy civilek szenvedték el Aleppó bombázását. Volt, aki meghalt, volt, aki menekülni próbált.
Civilek szenvedik el törökök támadását a kurdok ellen. Vajon hány 13 éves gyermek retteg most is kétségbeesetten a pincékben, vajon hánynak a szívébe fúródik lövedék, mint Emesének?
Mi, civilek halunk bele az orvosi ellátás hiányába, mi butulunk bele az oktatás gyengeségébe, a mi elszegényedésünk lesz a következménye a korrupciónak.
De 56 történései, az egyetemisták példája azt mutatja, hogy a megoldást is mi tudjuk adni. Ha összefogunk, ha megszervezzük magunkat, akkor kézbe tudjuk venni az ügyeket, tudjuk csillapítani a kedélyeket, együttműködést tudunk elérni.
56 hősei egyszerű dolgokat akartak. Azt akarták, hogy ne egy szűk elit döntsön az életükről, hanem legyen beleszólásuk a dolgok menetébe.
Egyszerű dolgokat akarunk mi is:
folyjék rendes mederben az élet,
Ne árkokat ássunk, hanem nyújtunk egymásnak békejobbot,
tiszteljük egymás véleményét, az emberi méltóságot,
teremtsünk békét és biztonságot.
56 hősei összefogtak és együtt indultak el!
Fogjunk hát össze mi is és tegyünk együtt egy jobb Miskolcért! – ez számunkra ’56 üzenete, mert csak ez adhat értelmet a vétlen áldozatoknak.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
