Hatalmas üvegportál tükröződik Miskolc belvárosában – a
korabeli számozás szerint a Széchenyi út 103. szám alatt.
Napközben csak a gépsorokat látni – ez az első látványnyomda
Miskolcon. Délutánonként Steiner bácsi felkapcsolja
a lámpákat és a hosszú, vékony nyakú olajazóval
körbejárja a masinát. Sötétedéskor felzúgnak a gépek – az
orrunkat tapasztjuk a kirakatüveghez – lessük, nézzük,
hogy készül az újság. Az épület elé parkolnak a sötétzöld
postás kocsik, közbe Steiner bácsi kiad a kapu alatt néhány
friss, még festékes, félre nyomott lapot a kíváncsi szerkesztőknek.
Tetszik a hétköznapi csoda – ahogyan a szép
szó, a nemes gondolat ráfestődik a hatalmas hengereken
futó papírtekercsre. Még sejtelmem sincs, hogy egyszer
engemet is rabul ejt a gyilkos ólomgőz varázsa.
Állok a borsodi nyomda Bajcsy-Zsilinszky úti üzemében,
a horrorisztikus méretű szovjet gyártmányú szedőgépek
mellett és diktálok. Lapzárta
van, és amit motyogok,
dadogok, az a szemem láttára
sorjázik ólombetűbe. Ki ülhet
a csattogó gépnél – Horváth
György, Jaskó Lajos, Kováts
Imre, Kardos József, Szilágyi
Csaba, Soltész Gyula vagy
az idősebb Pócs Imre. Jár a
kezük, mint a motolla, nincs
az a gépírónő, aki versenybe
szállhatna velük. S mellettük
az üstben fortyog, gőzölög
a lehető legmérgezőbb fém.
Gyilkos munka, s én csak arra
gondolok –kiálltam a próbát, elsőre.
Szerdánként megesik, hogy a tördelőket lesem. Készül a
lap. Kérdezgetnek, mit, hogyan hová. Értelmes képet mímelve
bólogatok. Helyettem is dolgoznak a nyomdászok.
Cserébe átlopózom a szemközti kisboltba, nekem szabad
kijárásom van és a táskámba csempészem a sört. Mire
visszaérek, Temesi Gyula vagy Tóth István már zsinegeli
az oldalakat. Címezek, blikkfangos címeken töröm a fejem,
ha nem teszem, olyan, mintha ott sem lennék. Ennyi
figyelemmel tartozom. Közben látom, Kruj Géza üzemvezető
szúrósan méreget, várja, hogy eltűnjek, elhúzzak a
harmadik emeleti szerkesztőségbe. Gyanús lehet a tömött
aktatáskám. Nem várja ki – kiosztja a nyomdászok védő
szerét, egy szappan, egy tubus fogkrém. Bejelenti, holnap
vérvétel – jönnek a köjáltól. Viccelődnek, megnézik, kinek
az ólmában van e még vér.
Tóth Ede bácsi, a született korrektor, a ritka szakma
leglelkiismeretesebb mestere az üvegkuckójából figyel –
türelmetlenül várja lehúzott oldalt. Átböngészi betűről
betűre – valamin elbizonytalanodik. Már is tárcsázza dr.
Grétsy Lászlót – szerinte már csak benne bízhatunk.
Bejárom a hosszú folyosót – belépek a fotósokhoz, ahol
a fekete-fehér képekből újságképet maratnak, Kondi Attilához,
Gáspár Mihályhoz – közben kíváncsian belelapozok a
folyóson tornyosuló félkész könyvekbe. Látja a gépmester,
miben settenkedek – olvas a fejemben –, s nemsokára az
emeleti asztalomon van a félkész, borító nélküli könyv.
Nem szabályos, de ott segítünk egymásnak, ahol tudunk.
Felnézünk a nyomdászra, a kollégára, a barátra, becsüljük
egymást – lexikálisan többet tud, mint bármelyik
tollforgató, tükörírásban olvas, amire sosem leszek képes.
Szemes Pista bácsi Hajdú Gyulával és Bucher Lóránttal sétál
a folyóson. Bejárják a birodalmat –az előtértől a büféig.
Dezsőke, Földi Dezső 1973-tól kezdi a szakmát. Már
nem tanulja meg az új módit. A számítógépest. Túléli,
nem nyom nélkül az ólompárás nyomdai levegőt – agyába
ivódott az elvesztett kollégák képe, arca mozdulata. Úgy
mesél, hogy már csak az újsággyártás utolsó pillanatára
várunk. A leöntött, megformált oldalakra, hogy felrakják
az előmelegített hengerre.
Felbőg a gépindulást jelző duda. Majd így, ki is fúj. Beint
a tördelő, állj. Gyerekek péntek, be kell vésni a lottószámokat.
Takács József a füléhez tapasztott kisrádióval szalad,
kettesével veszi a lépcsőket. Helyben diktálja a kihúzott számokat.
A tördelő behúzza az ikszeket. Mögötte a nyomdászok
szelvénnyel a kezükben csalódottan lesik a számokat.
Vigyázni kell – félre ne csússzon a kés –, s szolgálatba lépjen a
sokat emlegetett nyomdai ördög. A lapcsinálók Belzebubja.
Szerencsénk van. A nyomda angyalai mindig többen
vannak. S velünk vannak, s maradnak.
