Szebb nevet nem is remélhetne egy francos lapát. Akár a
formájáról is kaphatta vagy arról, hogy jó szív nélkül semmit
se ér. Tizenhárom évesen barátkozunk össze. Apám hagyja
rám, amivel minden ősszel véresre tört tenyérrel harminc
mázsa szenet górok le a pincénkbe. Hogy aztán hetente háromszor
cigöljem fel az első emeleti szenesládába. Az igazi
megpróbáltatás viszont korábban kezdődik. Még a meleg
nyárban, amikor szomszédunk, Mitele Etelka a Tűzépnél
dolgozik – előre bűvészkedi a szénutalványunkat. Majd
hetente telefonálunk a lyukóvölgyi irodába, s könyörgünk,
hogy olyan Csepel teherautóval hozzák, amelyik képes befarolni
a házunk szűk dufartján. Különben egy hétig talicskázhatok
a főutcáról. S amikor az első hideg napon a hátunkat
nekitapasztjuk a nagyszobai meleg cserépkályhának, már
senkivel se cserélnénk. Máris minden úgy jó, ahogy van.
Borsod a hazai bányászat fellegvára. A mi fekete gyémántunk
barna, kisebb fűtőértékű,
s nehéz hozzájutni.
Nem mindenki veszi kocsiszámra.
A kiskereskedésekből
taligán húzzák haza
egy-két mázsánként. Tipikus
színfolt a Madarász Viktor utcai
kis tüzépes, egy tavasztól
őszig félmeztelen, középkorú,
sovány, inas ember, aki mint
a lovakat szokás, hevederrel
köti magát a kordéja elé. A
piros lámpa előtt megáll, s
felemelt fejjel néz át az őt
bámulókon.
Reményi Gábor doktor, a bányászat krónikása. Mérnökként
végez a Miskolci Egyetemen, utána 1963-ban Lyukóban
kezd. Ott, ahol először s utoljára merészkedem le a
tárnába 1971-ben. Büszke vagyok magamra, dicsekszem
is, apám öccse Edelényben csillés. Mint a többiek, szürke
melósruhába bújok, sosem látott kapcát, gumicsizmát és
védőkobakot is kapok. A mindenre elszánt bátorságom
a kasig tart. Bezsúfolódunk a ketrecbe, és szinte szabadesésbe
kezdünk úgy, hogy a gyomrom máris hullámzik.
Közben zuhanyszerűen csorog a víz a fejünkre. Látom az
alattunk tátongó mélységet. Legalább háromszáz métert
süllyedünk. Az se vigasztal, hogy kollégám, Ágotha Tibor
a következő járattal máris szeretne visszamenni. Ám ilyen
szóba se jöhet, három vagy négy kilométert gyalogolunk
egyre szűkebb vágatokon a kétemberesen nyíló légajtókon
át, s meg se állunk a német fejtő gépig. Az üzem büszkeségéig,
ami dacosan tör előre, vájja, morzsolja az előttünk
tornyosuló feketéllő falat.
A legjobbkor érünk oda, áll a felhevült monstrum, lapátolnak
a bányászok a szalagra. Kedvünkért pózolnak. Szénporos
képpel mosolyognak a lencsébe. Kérdezgetek ezt-azt, ami
még eszembe juthat, de lerí rólam, hogy csak a kijáratot keresném.
Felettünk pattog a szénfal, pereg az apró. Nyugtatgatnak,
ne ijedjünk meg, ilyenkor törik meg a vágat feszültsége,
ez a félelmetes hang természetes. Csak fent, a zuhanyozás
előtt veszem észre, hogy vérzik a lábam, a rosszul feltekert
kapca feltörte, kisebezte.
A megyében harminc bánya ontja a szenet, évente csaknem
hétmillió tonnát termelnek. Monos János vezérigazgató
mellett Menyhárt László, Stoll Lóránd és Latorcai János
vezeti a tröszt szerteágazó birodalmát. Észak-Borsodban
egymásba érnek a bányák, a fénykorban 26 ezer embernek
adnak kenyeret Putnoktól Rudolftelepig. Kell a fűtőanyag a
hőerőműveknek és a háztartásokba. A teli vagonok mozdonyra
várva sorakoznak a Sajószentpéterig. A lassan guruló
kocsikra majomi ügyességgel ugrálnak fel az ebadta kölykök.
Zsákolnak amennyit tudnak, majd ott hajítják ki, ahol egy
lámpással jeleznek nekik. A vasúti rendőrök ennyire nem
mozgékonyak. Hiába csípik meg a lurkókat, másnapra kétszer
annyian jönnek. Szakmányban dolgoznak.
A szénbányászati tröszt leghosszabb ideig regnáló népszerű
vezére, János bácsi a jövőbe lát. Nem tehet róla, hogy
a bányásznapot nem Szent Borbála neve napján, december
elején, hanem szeptember első vasárnapján tartják. Akkor
mondja, a feltárt borsodi szénvagyon 2014 végéig elegendő.
Ez megnyugtatja az ünneplőket, a vendéglátóipart, mert
ilyenkor fizetik a hűségpénzt. A korcsmák és a környező áruházak
nonstop nyitva tartanak. Szent Borbála nem sértődős,
nem a mélyben dolgozókat hibáztatja az ünnepnap eltolásáért.
Tudja, hogy úgy szeptemberben mind decemberben is,
az ő egészségére koccintanak. Sőt amikor siktába indulnak,
akkor is hozzá imádkoznak.
Reményi Gábor régóta nem jár egyetlen bányába se. Utoljára
1994-ben volt búcsúzni a Lyukótól. Megkönnyezi az utolsó
teli csillét, amit felhúztak. Azóta csak a temetésekre veszi fel
a díszes, fekete bányász egyenruhát. Hogy a megmaradtakkal
elénekeljék a Szerencse fel, szerencse le himnuszukat.
Nem hisz a bányászat feltámadásában, pedig szeretné, de
tudja, Dárius kincse is kevés ehhez, s egyhamar ez nem
térülne meg. Bár van egy hibernált akna Dubicsányban,
feltárva, teli vízzel. Lejtős, ha kiszivattyúznák, holnap máris
onthatná a barna gyémántot.
Ha Szent Borbála is úgy akarja. Csak fohászkodjunk érte.