Gyógyulás hasnyálmirigyrákból: túl az 5 éven – zarándoklat a betegúton

– Az élet véges, megvan az időtávja, amit befuthat az ember, de 87 éves édesanyám halála után néhány hónappal, akkor 64 évesen még nem számítottam rá, hogy máris én vagyok a soros – emlékezik vissza a hasnyálmirigyrák diagnózis közlésére Lipp István. Pedig saját tapasztalatából tudhatta: bár a rák gyakoribb idősebb korban (édesanyja májrákban halt meg), de olykor a fiatalok sem kerülhetik el. Néhány évvel korábban ugyanis 31 éves fiánál találtak hererákot. „Fiam diagnózisa nagyon megviselt, mondogattam is akkortájt, miért nem én kaptam ezt a betegséget helyette. Szerencsére ő teljesen meggyógyult, ma már a legkisebb unokám, egy 5 éves kislány édesapja.”

Rák a gyomorfekély mögött

Lipp Istvánnál kezdetben nem gyanakodtak az orvosok sem daganatra. 2014 augusztusban egy Balatont megkerülő biciklitúrán még ő is csak egy lángosra fogta jelentkező hasmenését. Abból sikerült kikúrálnia magát, ám ezt követően folyamatos hátfájással küzdött. Napközben ez nem gátolta sem a munkában, sem a sportban, de hamar eljuttott addig a pontig, hogy már csak fájdalomcsillapítóval tudott aludni. Hetekig próbálta kezelni magát odahaza, majd szeptember végén fordult orvoshoz, aki gasztroenterológushoz küldte. A gyomortükrözés helicobacter fertőzést és – az időközben beszedett sok fájdalomcsillapító által súlyosbított – gyomorfekélyt állapított meg. Ez kielégítő magyarázatnak tűnt a hátba is kisugárzó panaszokra, és egyébként is beleillett az István által évtizedek óta végzett stresszes topmenedzseri munka „szokásos” munkahelyi ártalmai közé.

– Az orvos azt ígérte, két hét alatt rendbe jöhetek, ám nem így történt. Továbbra sem tudtam aludni a fájdalomtól. Ezután elmentem egy ultrahangra, ahol még viccelődtem is, amikor a hasnyálmirigy fejéről, meg farkáról beszélt az orvos. Ám rossz jel vol, amikor áthívta az egyik kollégáját, hogy nézze meg ő is a képet. Azonnal CT-re küldtek, ami másnap megerősítette: hasnyálmirigyrákot találtak.

– Semmit sem tudtam erről a betegségről. A hasnyálmirigyrák szót meghallva környezetem jobban meg volt ijedve, mint én, ám hamar utánaolvastam magam is. Megismertem a hasnyálmirigyrák kockázatait, miszerint az egyik legagresszívebb rákbetegséggel kerültem szembe. A daganatot műthetőnek ítélték, versenyfutás kezdődött az idővel – emlékezik vissza Lipp István.

A környezet ereje

Nem tagadja: nem átlagbetegként vette fel a harcot a rákkal, vállalati felsővezetőként több lehetőség nyílt meg számára, mint másoknak. Párhuzamosan keresett sebészt idehaza és Németországban.

– Magyarországon is nagyszerű orvosok dolgoznak, de sokszor méltatlan körülmények között. Konzultáltam idehaza is elismert szaktekintéllyel, de az orvosi szobából kilépve egy olyan lepusztult kórtermi háttér fogadott, amiről nem hittem el, hogy ott engem meg-gyógyítanak. Később az onkológián is megtapasztaltam, mennyire fontos a környezet. A műtét utáni kezeléseim még a László Kórház régi onkológiáján kezdődtek el, majd a kontrollok idején jártam az időközben elkészült új épületükben is. A régi épület annyira ütött-kopott volt, hogy ott az ember azt érezhette, hogy őt már leírták. Az új épület viszont egy európai színvonalú ellátóhely képét adja, ahol már a fény, a tágasság, a berendezés, a környezet is azt sugallja, hogy itt van esélyem nyerni. Pedig ugyanazokról az orvosokról van szó, akik ugyanazt a gyógyszert adják be. De nem mindegy, hogy milyen körülmények között! Elsősorban persze az orvosában bízik az ember, de az intézménynek is bizalmat kell keltenie. Ahol nincs a mosdóban szappan és wc papír, az azt sugallja, hogy azon a helyen talán mással is spórolni kénytelenek, amire a betegnek nincs olyan rálátása, mint a mellékhelyiség állapotára – indokolja Lipp István, hogy miért érdeklődött német kórházakban is.

Pánik és erőltetett nyugalom

– A diagnózis ismeretében már nagyon nehezen viseltem a várakozást, hogy amíg konzultációs, majd műtéti időpontra vártam, tétlenül teltek a napok és a hetek, hiszen bármikor visszafordíthatatlanná válhatott volna az állapotom. Ebben az időszakban történt, hogy egy nap berohantam az ügyeletre, mert vörös vért láttam a székletemben. Kiderült, hogy nem vér volt, hanem az előző napi cékla. Viszont az eset jól érzékelteti, hogy ekkor már pánikoltam – vallja be Lipp István.

– Nyomasztotta a családomat, amikor elkezdtem végrendelkezni arra az esetre, ha rosz-szabbra fordulnak a dolgok. Amikor pozitívan álltam hozzá, akkor az optimizmus tükröződött vissza róluk is. Ezért azután igyekeztem a környezetemmel nem érzékeltetni, hogy nagy baj van. Azzal, hogy folytattam a napi rutinomat a munkában, a mozgásban, azt erősítettem a magam számára is, hogy nincs is akkora baj. A szánakozást, sajnálkozást mindenképp el akartam kerülni, mert szerintem az tudja igazán összetörni az embert. A munkahelyemen is csak az utolsó igazgatósági ülésen jeleztem, hogy kiutazom egy műtétre, így hat hétig gondoskodjanak a helyettesítésemről.

December közepén végül Németországban végezték el a műtétet – ezt a hazai társadalombiztosítás nem támogatta, mivel itthon is lett volna rá lehetőség, ezért magánfinanszírozásban történt az operáció. A hasnyálmirigy fej részét meghagyták, a test és a farok részt távolították el az epehólyaggal és a léppel együtt. Istvánt egy hét után engedték ki a kórházból. Akkor még maradt a december 23-i varratszedésig a városban, majd autóval hozták haza. Ő volt a család karácsonyi ajándéka.

Talpra állni kemoterápia után

Az ünnepek után még egy súlyos próbatétel várt rá: a műtét utáni adjuváns kemoterápia, amely azt célozta, hogy elpusztítsa az esetlegesen visszamaradt ráksejteket és csökkentse a kiújulás kockázatát. Ekkor is utánajárt a lehetőségeknek, azonban ekkor már idehaza, a fővárosi Egyesített Szent István és Szent László Kórház onkológiai centrumában kért kezelést. Ugyanazt a daganatellenes terápiát kapta az itthoni onkológiai cent- rumban, mint amit Németországban kapott volna.

– Nagyon nehezen éltem meg és dolgoztam fel a kemoterápiát. Legyengültem, szétesett a vérnyomásom, a szervezetem és az agyam is is tiltakozott a kezelések ellen. Végül 13 kemoterápiát kaptam meg. Közben fejben eldöntöttem, hogy kijövök ebből, és meg tudtam magamnak fogalmazni: számomra a teljességet az jelenti, ha úgy tudok élni, ahogyan szeretek élni. Onnantól kezdve a felépülésre, a megerősödésre koncentráltam. A célom az volt, hogy el tudjak még menni olyan zarándokutakra, amelyeket már többször teljesítettem életemben.

A felépülést egyetlen rémisztő éjszakai rosszullét törte meg. Már túl volt a kemoterápián, amikor egy éjszaka begörcsölt a gyomra, majd a konyhába menet elájult, amikor pedig magához tért, sokat hányt. Utólag kiderült: ennek semmi köze nem volt a korábbi hasnyálmirigyrákhoz, az esti mákos guba ellen tiltakozott a szervezete. „Magyar lelkem korábban esküdött a mákos gubára, de mákot nem mertem azóta enni.” Másban egyébként nem tart diétát. A hasnyálmirigy csonkítása miatt kialakult ugyan egy enyhe cukorbetegsége és epehólyagja sincs, de sosem volt nagyétkű, a zsíros ételeket sem szerette, így a mértékletes, de lényegi megszorítások nélküli könnyű, vegyes étrend nem jelent változást számára a műtét előtti életmódjához képest.

Zarándoklat évről-évre

Mivel a sport mindig szerves része volt a mindennapjainak, hiszen korábban is minden kora reggel teniszezéssel kezdte a napot, folytatta a sportolást, valamint visszatért dolgozni is. Elhatározta: amint lesz elég ereje, újra nekivág a spanyolországi El Camino zarándokútnak, legalábbis egy részének.

Először 56 évesen, 2006-ban indult neki a sok száz kilométeres zarándoklatnak. Azokban az időkben nagyvállalati vezérigazgatóként folyamatos stresszben teltek a mindennapjai, ezért úgy döntött: a nyári szabadsága alatt kiszakad az általa ismert világból és gyalogolni kezd. Kezdetben nem volt biztos benne, hogy végig tudja csinálni.

„Miután fejben eldöntöttem, hogy sikerülni fog, onnantól nem volt több kétségem: már csak fel kellett vennem nap mint nap a hátizsákom, majd egyik lábamat a másik elé raknom. Az út során felmerülő nehézségek vagy fájdalmak közepette sem számított ekkor már, hogy hány száz kilométeren keresztül kell gyalogolni, hiszen elmúlt a bizonytalanság: tudtam, hogy nem állok meg, hanem végigcsinálom.”

Első útjának motivációját az adta, hogy a gyaloglás során letisztulhatnak a gondolatai, lesz ideje átgondolni a vállalattal kapcsolatos stratégiát és teendőket is. Ezt az elhatározást végül nem sikerült megvalósítani.

„A túra utolsó napjaiban fel sem tudtam idézni, miről is akartam gondolkodni, amikor elindultam. Amikor a folyamatos gyaloglás 28. napján megérkeztem Santiago de Compostela városába, egy dolgot éreztem: ezt én nem akarom abbahagyni. Engem nem a hit motivált a zarándokútra, de az út végén a katedrálisban nem tudtam úgy megállni, hogy ne azt mondjam: másként akarom nézni, másként akarom látni a világot, mint eddig. Problémákkal teli mentem el, más emberként tértem haza. Később minden évben nekiindultam egy zarándokútnak, ez életem rutinjává vált, mint mozgásképességem és életképességem bizonyítéka.”

A daganateltávolító műtét utáni augusztusban újra sikerült: Franciaországból indulva egy szakaszt, egy 300 kilométeres távot teljesített. Az utat egy 10 kilós hátizsákkal a hátán, szűk három hét alatt tette meg. – Nem tudom, hogy az egészségügyi rendszerben az én állapotomat pontosan hová kategorizálják, ám célba érve én akkor és ott kijelentettem: ezennel gyógyultnak tekintem magam.

Lépésről-lépésre haladni

Lipp István 2020-ban Olaszországban Assisi és Róma között szeretne végiggyalogolni. Addig pedig éli egy aktív nyugdíjas nagyapa mindennapjait, sportol, olvas, segíti három unokáját. Kezdetekben jobban izgult a kontollok miatt, de mára hozzászokott ehhez és bízik abban, hogy ahogyan eddig nem mutattak elváltozást az ellenőrző vizsgálatok, úgy ezután sem fognak. Tisztában van azzal, hogy eljöhet egy olyan pillanat, amikor újra szembe kell nézni a korábbi vagy egy új egészségügyi problémával, de nem ezzel foglalkozik. „Jól vagyok, azt csinálom, amit szeretek, teljes életet élek.”

– Nagyon fontos momentum, hogy az ember fejben eldöntse, hogy meggyógyul és elképzelje magát gyógyultan! Nem biztos, hogy sikerül, hiszen különféle biológiai és biokémiai folyamatokat önmagában egy elhatározással nem lehet visszafordítani, az élet végességén sem lehet változtatni, de hiszek benne, hogy az állapot javulásának ez az elhatározás elengedhetetlen része. Emellett pedig meg kell őrizni a józan eszünket! Nem szabad kapkodni, az alternatív kuruzslások helyett meg kell ismerni az orvostudomány által kínált lehetőségeket, majd gyor- san dönteni. A zarándoklatok közben is a napi célok elérése motivál: gyaloglásnál is estére el kell érni a követ- kező várost, ahol valami vár rám. A betegségben sem a távlatoktól kell rettegni, hanem a következő lépést kell megtervezni, majd megpróbálni megvalósítani.

 

Szinte mindig későn diagnosztizálják a hasnyálmirigyrákot. Évente 3 ezren szembesülnek idehaza a betegséggel, ám a betegek többségénél már műthetetlen állapotban fedezik fel a bajt, mivel kezdeti állapotban ritkán okoz tüneteket. A hasnyálmirigyrák gyakran agresszív lefolyású, gyorsan áttéteket képes adni a környező vagy távoli szervekre is. Célzott szűrővizsgálat nincs a betegségre. A gyógyszeres kezelésben mintegy húsz évig szinte semmilyen előrelépést nem sikerült elérni. Az utóbbi években ebben történt pozitív változás, ám a végleges gyógyulás reális esélyét továbbra is – mint a daganatos betegségek többségénél – a műtét adhatja meg.