Töredelmesen bevallom, hogy ez a miskolci templom udvar volt gyermekkorunk grundja. Mint a Pál utcai fiúknak a füvészkert. Máig is az udvar közepén áll az első világháború zsidó katonáinak a monumentális emlékműve, ami megcsonkította a mi focipályánkat. Talán már csak egy páran maradtunk akik tudják, emlékeznek rá, hogy kik laktak a zsinagóga körüli lakásokban.
Alig vagyunk már akik elmesélhetik, hogy a nagy szakállú sakter sosem szólalt meg magyarul, talán nem is tudott, de minden szombaton este jiddisül szónokolt. Akik értették, jelezték mikor kell derülnünk , kacagnunk vagy szomorkodnunk. Most, hogy a kormány jóvoltából, az állam támogatásával megújulóban van az udvar egyik szemem sír a másik a másik meg álmodik.
Bár örülök a megújulásnak, mégis az érzetem, hogy az ehhez fűződő emlékeim elvésznek. A címképen látható apró kis ház Csulák bácsiék lakása volt. Évtizedekig becsülettel, odaadással szolgálta a közösséget. Hordta a szenet a cserépkályhába , söpörte az udvart, takarított és sábeszkor mindent elvégzett amit a zsidók nem tehettek meg. S, most, hogy megbontották a házakat, kiderült, az a lakás volt a zsinagóga mosdója. Ahogy a vakolat lepergett, előkerült a régi héber felirat, ami egyidős lehet a templommal.
Ez az udvar volt a Holokauszt túlélők gyermekeinek a játszótere. közösségi tere. Pingpongasztallal, színpaddal, ahol Purimkor eljátszhattuk a gonosz ármánykodásának végét, a legnagyobb örömünnepünk történetét. Szerencsére számos kép maradt ezekről, amelyek hamarosan az itt létesülő múzeumban láthatók majd.
Az imaterem is megújul. Már új tetőzete van , s a megsüllyedt mennyezet is rekonstruálva lett. Számomra mégis hiányzik majd a nagy cserépkályha, amely előtt snuroztunk, ha csak tehettük a héder vagy az imádkozás után. S ha nem volt aprónk megdézsmáltuk a perselypénzt, amit végül mindig visszatettünk a rézköcsögbe.
Egy két hónap is máris visszaköltözünk oda ahol mindig is voltunk. Nagy nap lesz ha megérjük. Majd megemlékezünk mindazokról akik már nem lehetnek velünk, Fischer Imiről, Kékesi Tiborról, Lang Laliról, Lauttman Bandiról és társaikról, akik már az Avasi temetőben nyugszanak.
S jönnek az új idők, a tervek szerint nyitunk a világ felé. Az ország második legnagyobb zsidó közössége kitárulkozik. Újjáéled, Markovics Zsolt miskolci főrabbi irányításával, szellemi muníciójával bejárható lesz a múzeumunk. Ahol a miskolci zsidóság története nyomon követhető majd képeken és a megmaradt ereklyék bemutatásával. Mi már számoljuk a napokat.
S, hogy egy kis ízelítőt kapjanak mi minden megesett itt, olvassák el az egyik könyvem apró részletét. Lauttman bácsiról, a legismertebb miskolci sameszről. Bennem úgy él az emléke, hogy Ő volt az aki kimondottan ennek született. A samesz szobrát csak róla mintáznák, hiszen nálánál jobbat nem lelnének a kerek földön.
A Villanyrendőr környékén egyetlen egy igazi grund sincs. A belvárosi gangos házak szűk udvarai teli vannak ablakokkal. Még dekázni se lehet egy jót anélkül, hogy ne az üvegező mesternek adjunk munkát. A Kazinczy utcai zsidó templom tágas udvarára járunk focizni. Sajátos a pálya, a kavicsos placc közepén egy első világháborús emlékmű áll.
Ez senkit sem zavar. Az egyik kapu a nagytemplom bejárata, a másik az emléktáblákkal zsúfolt dufartos bejáró. Jó a csapat, szinte állandó a társaság. Szegfű Gyuri választja a játékosokat: Lang Lali, Bán Andris, Klein Tibor, Lautman Bandi, Deutsch Öcsi és még sokan mások – fix játékosok. Szurcsiék, a göndörfürtös- pajeszos gyerekek is beszállnak a játékba. A felekezeti hovatartozás lényegtelen. A játékidő se számít, sötétedésig, kimerülésig rúgjuk… s egymás bokáját. A földszintes imaterem szomszédságában Lautmanék laknak. Lázár bácsi a hitközség samesze. Még nem tudhatja, hogy Miskolcon az utolsó. A legutolsó. Nem valakinek a valakije, hanem egyszerűen templomszolga, a hitközség mindenese, mindentudója. Naponta kétszer kiüríti a bádogperselyt, kikészíti az imádságos könyveket meg az imaszíjakat. Rendezgeti a szideliket és a táleszokat. Jönmegy, intézkedik, megállva, sildes sapkája nélkül sosem látom. Ő gyűjti a hitközségi adót, és házhoz viszi a zsidóság újságját, az Új életet. Alkalmazkodó, diszkrét, hóna alatt viselt barna aktatáskájával akár tanácsi embernek is nézhetnénk, ha slampos inge alól nem lógna ki a ciccesze. A városban vagy száz családhoz jár, hogy beszedje az ötvagy tizenöt forintos kultuszjáradékot. Tudja, hol nem örülnek, ha váratlanul vagy sokak szeme láttára toppan be.
Ha beengedik, akkurátusan körmöli a nyugtát, és nem fogad el borravalót. Ha erősködnek – csak tegye el Lázár bácsi –, újra írja a nyugtát. Megtoldja a ráírt összeget a zsebbe csúsztatott zöld hasúval. Akik kérik, azoknak péntekenként barheszt és sóletot visz. Zsidó húsvétkor, pészah előtt málhával járja a várost, rendelésre hordja szét a pászkát, a maceszgombócnak való lisztet és a kóser bort. Fáradhatatlan, igazi samesz, mígnem egy késő téli estén csaknem leteríti egy hógörgeteg. Éppen a Feid rádiós boltja előtt zúdul rá a fagyos latyak a tetőről. Szerencsére, a sildes sapka megmenti, a kórházban tér magához. Sajnos, felgyógyulása után már nem a régi. Mi viszont csak focizunk, rendületlenül cselezünk keresztbe- kasba. Szöglet, bedobás, kirúgás nem létezik. Csak a temetések idején van szünnap. Ilyenkor a mi pályánk közepén helyezik ki a fekete lepellel borított puritán faládát. Megrendülünk, de annyira nem, hogy utána ne zavarjunk le még egy-két meccset. Pihenésként hátraosonunk a nyilvános mosdó felé, ahol a bozontos szakállú sakter mormolva végez a baromfikkal. Imádkozik, majd éles késével egyetlen nyisszantással küldi a tyúkot a másvilágra. Szörnyülködöm. Sokáig, pontosabban máig is elmegy a kedvem a tollas-, szárnyashúsoktól. Ha nagyon tűz a nap, a szellőztetés miatt kinyitott zsinagógába is bemegyünk. Hűsölni, körülnézni. Egy ízben odamerészkedem a tóraolvasó asztalhoz. Azután gyerekesen, bugyután utánozni kezdem a rabbit. Ritmikusan hajlongok előre-hátra. Senki sincs se előttem, se mögöttem. Valami nagyon rosszat teszek, egyáltalán nem odaillő módon. Gúnyolódok. Láthatatlan erővel kapom a büntetésem, akaratlanul is nagyon beverem a fejem a tóraolvasó asztalba. Megszégyenülten, hidegrázósan friss vérszagot érzek az orromban. Kissé kábultan vánszorgok ki a napsütésbe. Még tart a kettős látásom.
Alig tíz perc alatt pompás gólokkal győzünk. S mindkettőt magam pattintom be. A lábadozó Lázár bácsi, a samesz, az utolsó, az imaterem melletti kispadról minket néz. Erőtlenül integet, gratulál. Csak Bandi fia szomorú. Sok volt neki egyszerre két potyagól.