Ki, behívás – mit keres a sárga bicaj az iróasztalomnál – ezt az írógépet máig is őrzöm – az ingem amerikás csomagból volt

Haladni kell a korral, az idővel, le ne maradjak. Ez a kihívásféle lényege, ahogy látom, minél fiatalabb képeket posztolni magunkról. Mondjuk nekem van egy két olyan hasonfekvős, bilis és lavorós, amelyekre drága Édesanyám nagyon büszke volt.

  Még azt is tudom, hogy ezek a Kazinczy utcában készültek, ahol albérletben laktunk a Csirmaz családnál. Több emlékem nincs is erről a korszakból.  Ezeket a babás képeket a megboldogult Szabados Gyuri bácsi készítette, aki akkoriban még nem az Észak-Magyarországnál dolgozott.

S íme egy ellesett fotó talán 1973 nyaráról, akkor éppen Kazincbarcikán a Borsodi Vegyész szerkesztőségében alkottam a csodálatosabbnál, s izgalmasabb riportokat a feltörekvő mindent meghódító szocialista brigádokról. Tele volt vele a hócípőm, de hát ezért fizettek. Megmondom a frankót nem is rosszul. Az asztalon az a csehszlovák gyártmányú táskaírógép a sajátom, máig is őrzöm.  Pontosan annyiba fájt amennyi az egy havi keresetem volt.

Az ing használt, amerikás csomagból jutott hozzám. Az is látszik, hogy dolgozom, s közben táplálkozom. A hajam olyan amilyen, de sötétebb és dúsabb mint most túl a hetvenen.

Egyébként ott a szocialista  vegyipar fellegvárában jó dolgom volt.  Bejáratos lettem az összes üzembe és ehhez a BVK-ban még egy sárga rendszám nélküli autót is kaptam. Ezeket csak a vezérkar használhatta. Egyszer kedvem támadt a biciklizésre is, a gazdasági igazgató rögtön intézkedett az anyagbeszerzésre majd hat hónap múlva meg is kaptam a sárgára mázolt kerékpárt. Amit oda döntöttem az íróasztalom mellé, meg ne fújják. Ám amikor Veres Mihály a lapkiadó igazgatója meglátogatott, szóvátette mit keres egy bicaj az irodában.  Volt belőle egy is vita, de megoldottuk ezt is. Ő ugyanis akkor volt először és utoljára a szerkesztőségben így ez a kérdés többet nem került napirendre.