Amikor megmásztam azt a tűzlétrát – Kerényi László fotója nosztalgiára sarkallt – ma már a silónak ismét hűlt helye van

Drága Édesanyám csaknem negyvenötesztendősen , Édesapám halála után került a miskolci István malomba. Előtte nem dolgozott, Bobcsák Istvánnéval a laborban kaptak helyet.

Ez azt jelentette, hogy napjában vagy négyszer bejárták az üzemet, mintát vettek és ebből folyamatosan számolták a lisztnek a  sikértartalmát. Pechére néhány esztendő elmúltával kiderült, hogy lisztallergiája lett. Különben a malomban dolgozók körében ezt korántsem ment ritkaságszámba.

Jómagam imádtam a többszintes öreg malomban kóborólni.  A hetvenes években már egy élő ipartörténeti emlék volt. Ha tudnám, elhinném, hogy ez valamikor még gőzerővel működött. A borzalmas zajban,  szálló porban sokszor nézegettem a rostálló, magát riszálló szitákat. A nagy dobok mint  hullahopra hajazó valamiként ugráltak. Igazából nem sok molnár dolgozott ott, ritkán találkoztam velük a csupa fapadlós szinteken. Ha össze is futottunk, sosem kérdezték mi járatban barangolok a gépek körül. Ismertek. Nekem meg tetszett, hogy mindannyian tetőtől talpig lisztporosan jöttek mentek. El is döntöttem, molnár nem leszek…

Bizonyára mindenki emlékszik a nagy malom tűzre. Ha ma visszagondolok erre a szönyű estére, el tudom képzelni miként pusztíthatott el a hirtelen fellobbanó láng mindent néhány óra alatt.  Az a kevés dolgozó akik az épületek között egyik helyről a másikra jártak a gépeket ellenőrizni aligha vehették észre, ha a valamelyik meghajtó gépszíj elszakad, esetleg szorul. Az utóbbi esetben néhány perc alatt ezek tűzesre izhattak. Egy ilyen csupa fa üzem pillanatokon belül képes lángra lobbantani, berobbantani a szálló lisztet. Hiába vonult ki a megye összes tűzoltója szemünk láttára minden a lángok martalékává vált. Mint bennfentesek azon az este  Édesanyámmal együtt könnyes szemmel néztük a pusztulást. Mindenki sírt. Szó szerint hetekig gyászoltak.

Jut eszembe ezen a képen  – amit Kerényi László barátom készített a Déli Hírlapba – jól látszik az épület falán végig húzódó külső tűzlétra. Látszólag olyan mint az amerikai filmeken megfigyelhető tűzlépcső. Ám valamivel puritánabb, három négy fokonként van egy egy válltámla. S a létra csudára meredek. Mivel bejáratos voltam az üzemi étkezdébe, minden ebéd után bóklásztam egyet az udvaron. Míg egyszer csak elhatároztam megmászom ezt a létrasort, 14 esztendősen. Senki nem látta, én meg teljes bátorsággal nekilódultam. Mit nem adtam volna ha valaki lekapja a hősiességemet.  Csak mentem felfelé, le nem néztem volna, s már elképzeltem tűzoltó leszek és nem katona. A negyedik szinten  – öt emeletes volt az üzem – fáradt lehettem – és próbáltam belépni a kis vasajtón, ami az épületbe vezetett. Csak ám az belőlről nyílt.Éreztem ez nem kóser, mert amikor lepillantottam tudatosult bennem a félelem – akkor még nem sejthettem, ezt tériszonynak nevezik. Annyi eszem volt, hogy óvatosan, verejtékben fűrődve lassan visszamásszak. A fizikával dacolva ,   felfelé gyorsabb volt mint le.

A képen látszik egy szovjet gyártmányú dömper, ami a korabeli évek nagyberuházásainak az egyik emblematikus gépe volt.  Egyszemélyes, vezetőfűlke nélküli, szabadtéri légkondiciónálóval  és mechanikus billenő szerkezettel. Ezek ott voltak  Sztálinvárostól a Tiszai Vegyi Kommbinátig minden épitkezésen. Borulékony és balesetveszélyes masinék. Aki ezzel borult ahhoz már nem a mentőket hívták. Mára ezekből már alig maradhatott és a siló alapozása idején is már ritkaságba ment ezt a munkagép.