Vírusírás (3)
A helyi lottózóba mentem (az ember ne kisértse a szerencséjét), hogy megtegyem az évtizedek óta használt számokat. Hátha…
Megfogadva az ajánlásokat, beöltöztem. Arcomra erőszakoltam az Edit által eszkábált maszkot (jól sikerült, bár alig kaptam benne levegőt), előkerestem egy vékony kerti védőkesztyűt, és nekiindultam a városnak.
Feltűnést keltettem. Kérdő tekintetek, meglepett arcok, elfojtott mosolyok – kétségtelen, eléggé hülyén festhettem.
Belépve a “szerencse barlangba” megnyugodva konstatáltam, hogy csak egy majdnem korombeli hölgy támasztotta a pultot, vidáman cseverészve az eladóval, aki a javallat szerint kesztyűben és maszkban szolgálta ki a betérőket. Az idősebb hölgyön viszont semmilyen védőeszköz nem volt.
Ismerjük egymást, így a könnyed poénkodást kissé keverve a csodálkozással jegyeztem meg neki: hű de bátor valaki!
Meglepett a reakciója, mert visszaszúrt: minek ez? Úgy sem segít. Maga így hamarább el fogja kapni a vírust, mint én.
Az alatt a pár másodperc alatt, amíg kifizettem a valószínűleg nyeretlen szelvényemet, átfutott az agyamon néhány tucat válasz – aztán feladtam. Ha semmi nem maradt meg ismerősömben azokból az intelmekből, amelyek óránként ömlenek ránk a médiákból, akkor az én felvilágosításom is vélhetően hatástalan lesz. Legfeljebb összeveszünk. Ilyen nehéz időkben viszont nincs idő az értelmetlen vitákra, a haragra meg pláne.
Pár perccel később a Gömörben újra találkoztunk, én védőfelszerelésben, mint ahogyan a szomszédom Lilla is profi maszkban és kesztyűben (össze is kacsintottunk), az ismerős hölgy viszont továbbra is védtelenül. Viszont ő jól bevásárolt.
