Vírusírás 11. –  még nem éltünk át ilyen traumát – Pista Putnokról jelenti
fónagy

Vírusírás (11)

 

Kormány- és önteszt

 

A vírus tesztel.

Szerte a világban.

Árgus szemekkel figyeli a kormányokat, a hatalmon lévőket, hogy mit lépnek a bal horgára, a jobb egyenesére, a felütésére, amit már hónapok óta kérlelhetetlenül bevisz a népeknek. Kitapogatja a szenvedő országok kormányainak pulzusát, és azon nyomban megadja az első diagnózist: az egészségügy, a felkészültség, a szervezettség, az összefogás állapotáról – mellé téve a fájdalmas egyenlőségjelet: teszteltek, fertőzöttek és elhunytak száma.

Ma élők nem éltünk még át ilyen traumát. Most kezdjük átérezni, hogy milyen drámák, szorongások, szenvedések nyomoríthatták a forradalmat, a háborút vagy a természeti katasztrófát túlélt emberek lelkét. Lassan – ahogy egyre-másra telnek a karantén napjai – értjük meg apáink, nagyapáink aggodalmát, válnak világossá intő szavaik, amikor a világégések elkerülésétől és a természet óvásáról beszéltek nekünk.

Újra értelmet nyertek az elmúlt évtizedekben elkoptatott, kiüresedő és foghegyről odavetett fogalmak: emberiség, világkatasztrófa, rettegés, fegyelem, felelősség, bezártság, gyógyítás, szabadság, összefogás, együttérzés, önuralom, türelem és még sorolhatnám.

Megdöbbentünk. És rádöbbentünk, hogy ezek egyenként is mennyire fontosak számunkra, összességében pedig létünk alapjai.

Ha majd vége lesz ennek az őrületnek, akkor a pulzusok tapintása után elkészülnek a társadalmak röntgenfelvételei, a kormányok CT vizsgálatai, és a vírusháborúban elszenvedett vereség rákényszerít bennünket világunk, az eddig folytatott életvitelünk teljes MRI elemzésére is. Az alapos, minden érdeket kizáró és a legjelentéktelenebbnek tűnő szempontot is figyelembe vevő diagnosztika elkerülhetetlen, hogy elkerülhessük a jövőbeni, talánvégzetes katasztrófát.

Nincs mit tagadni, ismerjük el: a vírus emberiségen végzett tesztje pozitív lett – megtérdeltünk, megfertőződtünk, belehaltunk.

Most – remélhetőleg nem ideiglenesen – győzhetünk, mert hatásos védelmi módszereket találtunk és helyenként lassult a vírusoffenzíva. Megtaláljuk majd a kegyelemdöfésnek számító ellenszert is. Addig viszont még sokan meghalnak ebben a vírus-világháborúban. Sokkal többen annál, mint amennyit  dölyfösségünk, 21. századi magabiztosságunk, a világunk és a Föld fölötti uralkodásunk hitében és felsőbbrendűségünkben tetszelegve gondoltunk volna.

Ezt kell átgondolnunk.

Választ kell adnunk minden kérdésre.

Miért robbant ki a vírus járvány? Hogyan lehetett pandémia, azaz világméretű fertőzés? Miért sikerült pár hét alatt néhány országban lelassítani, majd megállítani a terjedését, és más országokban miért nem? Hogyan reagáltak erre a jól fizetett világszervezetek, európai intézmények, mit léptek a kormányok, a politikai vezetők és azok szakmai tanácsadói, és miként vették komolyan az intelmeket a különböző nemzetek?

Az már a járvány első hónapjaiban is teljesen világossá vált, hogy ahol ésszerű és a lakosság szempontjából elvárható, vagyis az emberi életet védő és biztonságát óvó prioritások alapján építkezett-szerveződött a társadalom, ott néhány hétig tartó huszáros rohammal megállították a tömeges fertőzést. S ott, ahol a veszély helyzetben fegyelmezett, a nehézségeket is vállaló polgárok élnek, nos, ott sikerült megelőzni a nagyobb traumát.

Kiderült továbbá, hogy az életünkért cserébe – ha nem is könnyen – le tudunk mondani a szórakozásról, a megvásárolható jólétről és a könnyed életvitelről is. Kibírjuk, ha elmaradnak sportrendezvények, ha néhány hétig nem mehetünk étterembe, s ha a világ csodái helyett most egy ideig a közeli természeti és történelmi kincseinkben gyönyörködünk.

Rádöbbentünk, hogy a stadionokat gond nélkül be lehet zárni, a kórházakat viszont nem. Az is világos lett, hogy inkább a profi orvosokat és ápolókat kell megtartanunk, s tisztességes módon megfizetnünk, mintsem a fél profi idegenlégiós sportolókat közpénzből ajnározni.

Rájöttünk, hogy néhány lefitymált szakmának – és a benne dolgozóknak – milyen nagy az ereje, a fontossága, és szégyenkezve ismerjük el, hogy mennyire alacsony a megbecsültsége. Napok alatt fontos lett, amire korábban legyintettünk. Pillanatok alatt mondtunk le olyasmikről, amelyekről azt hittük, hogy a hiányuk miatt sivárabb lesz az életünk, hogy kevesebbek leszünk nélkülük, hogy összedől a világ, ha nem élvezhetjük, ha nem birtokolhatjuk.

Hiányoznak.

Nem bánjuk. Nem bánkódunk, mert a legfontosabbakat, a szeretteinket, a barátainkat, a szabadságunkat, a munkánkat visszakapjuk. A többiről pedig majd eldöntjük, hogy mennyire voltak fontosak számunkra.

Magunkba nézünk.

Remélhetőleg a világ józanabb fele is ezt teszi.

Átértékelünk.

Nem is tehetünk mást, mint hogy újra gondoljuk az általunk eddig nélkülözhetetlennek hitt dolgokat. Az MRI-s vizsgálatot magunkon is el kell végeznünk.