Virusírás 15. – megint átestünk a ló másik oldalára – Pista Putnokról csak ír, s ír – a címképen a Hírnők megalapítása

Vírusírás (15)

Rá kellett jönnöm, hogy megint átestünk a ló túloldalára.
Családi belügy, ezért nem részletezem az egészségügyi gondunkat, különben sem illik egy újságírónak a magán bajaival terhelni az olvasóit. A tollforgatónak azonban a saját sirámok felemlegetése nélkül kötelessége szóvá tenni a közérdekű anomáliákat.
Szakorvosra lenne szükségünk, mert bár kemények, magas tűréshatárral bíró emberek vagyunk, s ebben a vírus világégésben összeszorított fogakkal viseljük a kínt – megértve az egészségügyi prioritásokat –, de egy idő után elszakad a cérna. A halált hozó koronás fertőzéshez (hála az égnek!) nem mérhető a problémánk, de kétheti szenvedés után jó lenne végre megszabadulni a fájdalmaktól.
Gondolom, ezzel sokan vannak így a fogfájósoktól a lázasokon át az epe vagy vesegörcsökkel birkózókig. Nehezen veszik rá magukat az orvoslás megtalálására, mert nézik a híreket és hallják a szóbeszédeket a felforgatott gyógyellátásról, s amúgy meg féltik magukat a fertőzéstől.
Megfogadva a központi tanácsokat, először a háziorvosunkkal konzultáltunk két alkalommal is, majd az interneten igyekeztünk akár egy magánrendelőt is találni a környéken, ahol legalább a hatékony tüneti kezelésre tanácsot kapunk, vagy (miért ne várhatnánk el?) a szükséges szakellátással kúrálják a panaszunkat. Tucatnyi rákeresés is eredménytelen volt: „A vírus miatt a rendelés szünetel” kiírásokkal találkoztunk, átdobott a rendszer olyan kórházi számokra, ahol tudvalévőleg a mi bajunkra nincs szakrendelés – egyszóval kudarcba fulladt minden világhálós kísérlet.
Maradtak az orvos barátok és jó ismerősök, akiket nem szívesen zavarunk a magánügyeinkkel, de a nehéz és szokatlan helyzet felülírja

még az íratlan szabályokat is. Elővettem tehát a noteszt, és egész délután tárcsáztam. A nyolcadik kikapcsolt, vagy üzenetrögzítőre
állított hívás után letettem a készüléket, magam elé bámulva bánatosan és felháborodva gondolkodtam el ezen a drámai helyzeten.
Eddig ugyanis még nem fordult elő, hogy a több évtizedes ismeretséggel megerősített emberi kapcsolataink kudarcot vallottak volna, mert szeretjük és bírjuk egymást. A hívások azonban most elhaltak az éterben. Nem gondolom, hogy mi változtunk meg. Nem hiszem, hogy a jó viszonyt bármilyen gyilkos kór képes lenne legyilkolni. Sőt!
Akkor mi történt?
Tehetetlenül ültem a lakásban, újra és újra átnéztem a rendelkezésemre álló (remélhetőleg) hatékony gyógyszereket, medicinákat, mérlegeltem az összes – még – megmaradt lehetőséget, de – nem restellem bevallani – egyre inkább eluralkodott rajtam a kétségbeesés. És ágaskodott bennem a tehetetlen düh…
(folytatás a Vírusírás 16-ban)