Virusírás 16 – folyt.köv. – a fülük mellett sűvítenek a lövedékek – Pista küldte Putnokról

István Fónagy

·

Gömörhon.hon

(a Vírusírás 15. folytatása)

Vírusírás (16)

…aztán lehiggadtam.
Megcsörrent a telefon. Aztán újra megcsörrent, és azután ismét csörgött. Visszahívtak az orvos barátaink és ismerőseink. Arra gondoltam akkor, hogy bár lelassult a világ, csoszog és bukdácsol az egészségügy, biceg a gazdaság, bakog a szociális hálózat, és légzőkészülék alatt agonizál a kulturális élet – az emberi kapcsolatok azonban tovább élnek. És erősödnek.
Az orvosok mentegetőztek amiatt, hogy azonnal nem tudták felvenni a készüléket, de most más világ van a kórházakban és a rendelőkben. Nem mindig azt, és nem mindig akkor tehetik, amit, és amikor szükségesnek tartanának. Szabályok, regulák, parancsok szorítják az egészségügyet, rátelepedve az ott dolgozókra, felforgatva és átrendezve az eddig bevált gyógyító munkát.
Nehéz, teszik hozzá. Eddig sem volt könnyű, mert az elmúlt évtizedekben egyre kevesebb az orvos, a nővér, hiánycikk a CT, az MRI, s mint legutóbb kiderült, a lélegeztető gép is. Most a figyelem középpontjába, a frontvonalba kerültek az egészségügyben és a szociális szférában dolgozók, s bizony a frontharcosoknak nincs választásuk, ha duzzogva is, de végre kell hajtani a parancsot.
Ez nem hadgyakorlat, ahol lehet bátorkodni, hősködni, kitűnni a vaktöltényes imitált csatában. Itt éles tölténnyel, a COVID-19 nevű titkos lövedékkel tárazta be fegyvereit a természet, és minden földrészen súlyos, pusztító támadásokat indított az emberiség ellen. Nagyon sok a sérült. Nagyon sok a halott. Nagy a kár.
Az orvosok füle mellett süvítenek az életveszélyes éles lövedékek a nap minden percében, és nem tehetik meg – mint egy rutin hadgyakorlaton -, hogy behúzott farokkal lapítanak valamelyik védett helyen, elbújnak a lövészárok patkánylyukába, s a csatazaj, a fülsiketítő robbanások, a körülöttük heverő hullák miatt remegő lábakkal jelentenek mentális összeomlást parancsnokuknak.
Esküt tettek, s e szerint cselekednek. Ebben a vészterhes időben érdemes belegondolni, hogy hány szakmában kell felesküdni a hazának, a köznek, az igazságnak! Nagyon kevésben. Megbecsüljük ezért őket? Társadalmi önvizsgálatra lenne szükség, hogy ez miért csak vészterhes időkben jut az eszünkbe.
Az orvosoknak, nővéreknek, ápolóknak minden erővel, magukat is kizsigerelve kell védeni a hátországot a vírusoffenzívával szemben, hogy azután megindulhasson a fertőzést teljesen elsöprő ellentámadás… és persze akkor is frontharcosként küzdenek az első sorokban. Akkor ugyan a veszteségeket minimalizálni igyekvő védekezőkből támadó csapatok lesznek, de egy percre se feledjük, hogy a vírus tölténytárában megmaradnak az éles, halált hozó lőszerek.
A család nehézségei valamelyest csökkentek az elmúlt napokban. Nehéz volt megélni, mint ahogyan bizonyára sok ezer hasonló helyzetbe került családnak is, amelyek a miénknél talán még drámaibb helyzettel szembesültek. Nem értem, hogy miért kellett megélni? Nem tudom, hogy meddig kell még ezt az áldatlan helyzetet elviselnünk? Azt sem bírom józan ésszel felfogni – s nem a vírushelyzetre gondolok -, hogyan juthatott ilyen méltatlan helyzetbe a magyar egészségügy?
Azt viszont tudom: nem az orvosokon múlik, hogy visszamásszunk a ló másik oldaláról a nyeregbe.