Vírusírás (17) – megállt az élet – Pista Putnokról küldi nekünk

 

 

 

 

Letaglózó az üres iskolaudvar látványa.

Elszomorító a magányos padok, s csak a széltől mozduló hinták, az agyonugrált betonpálya üressége, az égnek meredő libikókák mozdulatlansága. Nem döng a kosárlabda palánk, nem hallani a megszokott gyerekzsivajt, a lányok ijedt-vidám sikongását, a fiúk harcos hangzavarát.

Mint egy fantasztikus filmben: üresség, csend, szél kavarta por, egymásnak bólogató fák, lassan elfüvesedő salakos futópálya. Szürreális világot kényszerített ránk pár hét alatt a korona vírus: gyerekek nélküli óvodák és iskolák, kiüresedett tantermek és tanári szobák, csendes aulák és elnémult tornatermek.

Verejtékező rémálmainkat idézik a kihalt utcák és terek, a lehúzott redőnyű, lakattal zárt üzletek, a zsúfoltság miatt annyiszor szidott, de most elapadt forgalmú 26-os, a kihalt könyvtár, múzeum és művelődési ház.

Megállt az élet.

Megálljt parancsolt az emberiségnek egy láthatatlan, és máig elpusztíthatatlan, éppen ezért rémisztő biológia organizmus, amitől az emberek halálra váltan menekültek az utcákról otthonaikba a világ nagyvárosaiban; kifutópályán árválkodnak a repülők, porosodnak az üzemek, agonizálnak a színházak és a mozik, kulcsra van zárva minden közösségi tér – bénultság, tétovaság, zavarodottság és kétely dobott mindarra béklyót, ami eddig természetes volt számunkra.

Május van. Tavaszodik.

Tavaszodik?

 

 

 

 

A fák már kínálják virágaikat a bóklászó bogaraknak, a természet úgy zöldül, mint tavaly ilyenkor, az eső is besegít a veteményezőknek, a napsugár ontja ránk a vitamint, dolgoztatja a krolofillokat is – és mégis… minden más.

Mintha a meggyfa most szomorúbban hullatta volna kanyarogva libegő sziromkönnyeit, fehér lepellel beterítve a kertet, s mintha a diófa is késne a rügybontással, s mintha kevesebb méhecskét kellene arcunktól arrébb noszogatni, s mintha a csapongó fecskék is késnének – mintha ők is karanténba lennének zárva.

Pedig tavasz van.

Életre kelnek az ágyások, egyre sűrűbb zöld redőnyt húz ablakunk elé a mogyoró bokor, éledezik a most ültetett fekete áfonya a kertünk hátsó zugában, nem is beszélve az erőszakos nefelejcsről, amely gyönyörű kékséggel vette birtokba az előkertet.

A szomszéd mini játszóteret épít a két lányának, csúszdával, hintával és mászókával, ahogy az dukál. Emma unokánk ötödik szülinapjára készül, s már huncut félmondatokba csomagolva jelzi az áhított ajándékok listáját. Lányunk szíve alatt pedig erősödik az élet: csodás Elizánk bokszolva helyezkedik, jelezve a büszke szülőknek és az egymás kezét aggódva szorongató nagyszülőknek, hogy – reményt hozva – szeretné már megismerni ezt a megszeppent világot.

Tavasz van!