Vírusírás (18)
Azt gondolják, hogy csak a vírusjárvány jelent életveszélyes fenyegetést manapság? Hát nem!
A fertőzés egyik halálos mutációjával Kazincbarcikán szembesültünk: a kazinci kekeccel.
Betértünk néhány dologért a Rossmannba. Üresen illatozott magának a drogéria, tükörképünket adta vissza a tisztára sikált padlózat, árubőségtől roskadoztak a polcok – egy szó, mint száz, kellemesen éreztük magunkat.
Addig a pillanatig, amíg fel nem harsant egy elégedetlenkedő, politikai szidalmakat szóró hang az üzletben. A magát felhergelő csenevész férfi megpillantva bennünket – még duzzadva az öngerjesztő feszültségtől – elénk pattant és szúrós szemekkel nekünk szegezte a kérdést:
- Vagyunk már 65 évesek?
Először humorosnak, mondhatni groteszknek tűnt a helyzet, mivel a kábé százhatvanöt centi magas, biztonsági pólót viselő egyszálbél pasas alig látszott negyven évesnek, tehát a királyi többes most nem volt helyénvaló, de válaszoltam:
Ezzel megnyugtatóan véget is érhetett volna a történet, ha a borsodi Jack Norris nem cövekel le szemben a feleségemmel, alig egy méterre tőle, hogy széttett lábbal (mint a hét mesterlövész egyike), fölényét és magabiztosságát demonstrálva szegezze neki a kérdést:
- Maga is?
- Én is – mondta megszeppenve a nejem.
Ekkor sűrűsödtek össze bennem a rossz impulzusok, kezdett fortyogni az agyvizem, a lila köd is lassan leereszkedett, szenzoraim negatív jeleket okádtak az egyre utálatosabbnak tűnő parfümériára, mert az összefonnyadt Rambó a fertőzési zónán belül állt meg a feleségem előtt, védőfelszerelés nélkül, s a karcos, undok hangja még akkor sem lett volna helyénvaló egy nővel szemben, ha tegyük fel, igaza van. A páromra való tekintettel azonban behúztam az összes kézifékem, óvatosan kiengedtem a gőzt és sikerült tompítani szemem villámzáporát is, majd – saját magamon is meglepődve – higgadtan csak annyit kérdeztem tőle:
- Szájmaszk, kesztyű…?
Ekkor szakadt ki igazán a lebutított Jackie Chan-ből az igazi énje. A Rossmannban megvillant a Rosszember (saját fordítás), bemutatva mindazt, ami akkor történik, ha egy ilyen jellem hatalmat kap. Nem részletezem a kifakadását, a fenyegetéseit, hogy most mit tehetne velünk, s a szankcióinak milyen széles a tárháza, és különben is, milyen jogon, hogyan merjük őt, a hivatalos szervet felelősségre vonni, ezt csak neki áll jogában ésatöbbi, ésatöbbi.
Se köpni, se nyelni nem tudtunk. Gyökeret vertünk a bolt közepén, s ha nincs a jó nevelésünk, akkor egymásra borulva röhögtük volna halálra magunkat az önhittségtől (vagy a rajta lógó egyen szekurityis pólótól) megzakkant , szereptévesztő kazinci kekecen. Már nem is éreztük sértőnek és bántónak a helyzetet – sőt, ez a fejen pörgő, felkent kivagyiságát fitogtató kazinci kekec inkább mulattatott bennünket, mintsem megalázott.
Szeretem a szócsatákat, a verbális csörtéket, azonban szakmámnál fogva időben ráérzek a reménytelen helyzetekre, kiszúrom a jó szóval, észérvekkel meggyőzhetetlen embereket. Ilyenkor inkább tovább lépek.
Most is ezt tettük. A párom az ajtóban ugyan még megjegyezte, hogy ön uram nem illik bele a Rossmann minőségi világába, tőlem viszont csak annyi tellett: modortalan kazinci kekec.
Az utolsó szó azonban (naná!) csakis a hős vírusharcosé lehetett: Engem nem a Rossmann fizet! Idejönnek ezek vidékről, aztán…
A mondat végét nem értettük, talán jobb is, így örök élménynek marad meg emlékezetünkben ez a kazincbarcikai (nem vidéki) biztonsági őr.
