Vírusírás (19)
- Most mi a teendő? – kérdezi a beteg.
- Most mi a teendő? – kérdezi a kórházi orvos.
Csatlakozik hozzájuk a házi orvos, az ápolónő és a kórház igazgató, aztán egymásra néznek, és újra felteszik a kérdést: Most mi a teendő?
Tanácstalanul, gondterhelten vakargatjuk a fejünket mi betegek, mert már halvány, lila gőzünk sincs arról, hogy milyen betegséggel, milyen orvoshoz forduljunk, és persze a gyógyítók is összezavarodtak, akik nem a betegáradatba, hanem az utasítás-cunamiba fulladnak bele.
Értem, s érzem én a mindenféle államtitkár, szakmai és kevésbé szakmai izék-mizék jó szándékát, a járvány terjedése ellen hozott gyors és remélem hatékony intézkedéseit, de nem kellene már végre összeülni, egymásra nézni és föltenni a kérdést: Mi a teendő? Aztán megvitatnák – a remélhetőleg áradatként hömpölygő javaslatokat -, egy nagy kupacba összegereblyéznék a közösen kiókumlált álláspontjukat, majd egységes döntésként szétküldenék az egészségügybe, aztán lebutítva, hogy mi is értsük, közölnék velünk a lehető legtöbb formában és a mindenki által elérhető információs felületeken.
Nehéz ez, tudom, mert egy új helyzet mindig új fontoskodókat szül. Ilyenkor lehet megvillantani a létező vagy saját magának elkönyvelt hozzáértést, kidomborítani a befolyást, beleszőni a némi hozadékot csöpögtető politikát, és fitogtatni az eddig elnyomott vagy el nem ismert hatalmat.
Néhány hónapja azonban más világ van, amihez az intézkedésre jogosultaknak is alkalmazkodniuk kell. Főnökösködhetnek később, lesz még rá idejük bőven, most viszont széles szakmai (politikai hovatartozástól független) szakmai körben kell (!) egyeztetni a
rendeleteket, a szabályokat, a törvényeket, a körleveleket, a nyilvánosságra hozandó döntéseket, és nem utolsó sorban a kommunikációt, hogy mindenki átláthassa azt és tudjon igazodni a megítélésem szerint is jó szándékhoz.
Legyen kristálytiszta, hogy ki és mikor mehet kórházba, mikor várhatja el törvénybe vésett állampolgári jogon az orvosi konzultációt, a kezelést, a vírustesztet, a kisebb (ebbe vajon mi tartozik?) és a nagyobb beavatkozást, a kórházi ellátást, a foghúzást, az ultrahangos vizsgálatot, a gyomortükrözést, a CT vagy az MRI elemzést – és had ne soroljam. Legyen ott feketén-fehéren, hogy a betegnek mikor és mi a joga, illetve mikor és mi a kötelessége az orvosnak, az ápolónak és az egyéb szakszemélyzetnek. Most aztán végképp ne zúdítsunk rá minden felelősséget azokra a fehérköpenyesekre, akiket sokáig levegőnek néztünk.
Kristálytiszta lett a járvány idején, hogy vannak nélkülözhetetlen szakmák, kevésbé fontos és bizony – ha ideig-óráig is -, de nélkülözhető, túlárazott, túlajnározott foglalkozások is. Nincs gond, az élet mindezt, – ha hosszabb távon is – elrendezi. Mint ahogy teszi évezredek óta.
Akkor most mi is a teendő?
Beszélni egymással. Egyeztetni a döntéshozóknak, a szakmáknak és a szervezeteknek a tennivalókról a fegyelmezetten viselkedő magyar társadalommal.
