Gól!!!!!!
Mégsem. Inkább öngól.
Régebben izgatottan, most viszont csupán kíváncsisággal vártam a focibajnokság mérkőzéseit. Leszögezem gyorsan: imádom a focit. Koromat érzékelteti, hogy azóta vagyok Fradi drukker, amióta gyerekként ámuldozhattam Ózdon a két zseni, Albert és Varga játékán. Azzal a focitörténeti élménnyel is büszkélkedhetek, hogy saját szememmel láttam, milyen eleganciával várta csípőre tett kézzel Flóri a passzokat.
Azóta zöld-fehérként élvezem a labdarúgás csodáját, még féltve őrzött ereklyéim is vannak a csapattól. Egy időszak volt, amikor bojkottáltam a gárdát, mégpedig a Torgyán éra idején, mert nem szeretem, ha a politika belekotnyeleskedik, beleokoskodik a sportba, a művészetbe, az irodalomba, s pláne nem, ha a médiában fitogtatja az erejét.
Most a Barcelónának szurkolok a korszak mesterembere, ragyogó ékszere, Messi miatt. A hazai focinál megvárom, amíg a csapatok mezéről lekopnak a pártszimbólumok. Néha persze oda-oda kapcsolok egy-egy mérkőzésre, részben a színvonal érdekel, részben az, hogy a játékosok rokonain kívül ülnek-e mások is a lelátón.
A hétvégén azonban az egekig emelkedett a kíváncsiságom. Bevallom, furdalta az oldalamat, hogy mit látok majd a pályákon a vírus járvány szankciói miatt. Ugyebár ölelkezni nem lehet a gólöröm után, köpködni is tilos – és volt még néhány, számomra értelmezhetetlen, s előre sejthetően betarthatatlan intelem.
Érdekelt például – ha figyelembe veszem az állandóan szajkózott távolságtartási figyelmeztetéseket -, hogyan fog felállni a sorfal? Milyen lesz a szoros emberfogás? Kíváncsi voltam a fejpárbajokra, a becsúszó szerelésekre, a lerántásokra – testi kontaktus nélkül. Hát… eléggé álságos, szánalmas volt ez a kínkeserves erőlködés, hiszen ha valódi foci zajlik a pályán, akkor a vírussal kapcsolatos szabályok túlnyomó többségét képtelenség betartani. Vagy ha mégis, akkor mérkőzés helyett a fiúk baráti traccspartira gyűlnek össze a zöld gyepen.
Üres lelátók előtt.
A Fradikám összecsapásán is nézők fényképeinek százai erősítették a csapatban a nem tudom mit (inkább adták volna iskoláknak az
erre elpocsékolt színes patronokat és kartonokat), és hangszórókból sugárzott hangzavar nyomta el a káromkodásokat.
Hát ennyi. Öngól.
Nem kellett volna mindenféle hajánál fogva előráncigált álideológiákkal legalizálni a bajnokság folytatásának kényszerűségét. Nyíltan vállalni kellett volna, hogy a járvány idején is be kell zavarni a fiúkat a stadionok veszélyzónájába, mert kell a lóvé az edzők, a játékosok, a személyzet, ésatöbbi jussának kifizetésére, viszont ha nincs játék, akkor nincs támogatás sem. Illetve lehet, de akkor nagyon kilóg a lóláb.
Így volt meccs. A fiúk megküzdöttek egymással, néha ugyan könyökkel köszöntek, a legtöbbször viszont megszokásból ölelkeztek, átkarolták egymást, megsimogatták a másikat, mivel ez a természetes. Nem pedig a göcsörtösre faragott, mindenkit – játékost, nézőt –hülyének néző, önámító magyarázat.
Hajrá Fradi!