Ha elszakadnál a világ zajától – ezzel a címmel hirdetjük az aggteleki Tengerszem hotelt. Megnéztem a komplexum csodálatos képeit, s erre eszembe jutott, hiszen mi már nem is egyszer jártunk itt.
Hogy miként kerültünk ide, most már elárulhatom. Annak idején ez a projekt kimondottan öt csillagos belső hivatali titok volt. Csupán néhány beavatott tudhatott erről. Csaknem egy hónapig töprengtünk, hol vendégelhetnénk meg az újság, a kiadó legnagyobb hirdetőit, a reklámokat elosztó ügynökségek első embereit. Családostul vagy barátnőstül. Ez olyan opció volt, hogy egyikőnk se kérdezett rá, csak annyit kellett tudnunk, jönnek e és mennyien.
Az ilyen kedveskedő gesztusokat minden kiadó szervezett azoknak a jó embereknek, akik állítólag észszerűség alapján osztották el a milliárdos hirdetéseket. Az Észak kiadója ebben a versengésben, a három megyei napilapjával kismiska volt a többiekhez képest. Emlékszem a Springer repülőt bérelt ezeknek a befolyásos embereknek és Londonban dőzsöltek néhány napig. Jó befektetés volt, hiszen hazafelé már alá is írták a következő évre szóló szerződéseket.
Itt észak- kelet Magyarországon szerényebb büdzsével számoltunk, viszont valami ütőset akartunk, emlékeim szerint 2006 nyarára már az előző évinél nagyobb volt erre a keret. Korábban helikopterrel hoztuk le a VIP vendégeket Tarcalra, a kastélyba. Újítani kellett, s éppen kapóra jött, hogy Varnus Xavér – nem olcsón, de a rendelkezésünkre állt.
Magam szerveztem le a showt. Kora délutánra most egyszerűen mindenki a saját kocsijával érkezett Aggtelekre a Tengerszem Hotelbe, ahol egy vendégváró frissítővel fogadtuk őket. A főnököm nem győzött figyelmeztetni az emberfogásra, mindenkire figyelni kell, egyformán, de van, akire még inkább. Na, ezen igazodjunk el. Hozzátette ezek fószerok, nem akárkik, jókedvükben, ha megnyertük őket, milliárdokkal is megdobhatnak egy év alatt.
Korábban a Déli hírlap igazgatójaként már kitanultam, megismertem ezt a piaci modellt. Hogy egy újságnak mennyi a példányszáma, s mennyi olvasója van, s milyen ennek a társadalmi rétegződése annak valójában semmi köze sincs a lapban megjelenő reklámok mennyiségéhez. Ezek az üzletek bizonyos motivációk alapján, személyes ismeretségek, barátságok alapján valósulnak meg. S frissiben hozzáteszem manapság meg még inkább így van, csak a politikai motivációk felerősödtek. Ma már sok megyei napilap az állami költségvetés lélegeztető gépére kötve jelenik meg.
Na, de félre a rosszindulatú, savanyú a szőlő féle filozofálással. Maradjunk Aggteleken, ahol talán 11 órára érkezett meg a művész úr orgonája. A hozzá szükséges erőemberekkel, akik már a barlang bejáratánál hosszú ideig manővereztek. Meg kellett találni azt a szöget, amellyel bevihetik a mázsás hangszert. Innentől megállás nélkül, a pislákoló fényben imbolyogva levitték az orgonát a csodálatos hangzású hangversenyterembe. Székek, fotelok, meleg takarók bekészítve – s apró késéssel Xavér is befutott. Addigra már a jó embereink a barlangban dideregtek. Mondanom se kell az alig tucatnyi vendégnek fergetes koncertet ajándékoztunk. A végén még a taps is másként hangzott a csodálatos akusztikájú teremben. Kiderült, hogy a meghívottak között akad néhány ember, aki maga is orgonál. Ez nem volt bekalkulálva, hogy egyenként játszanak majd négykezest Varnus úrral. Kár, hogy erről csak fotókat készítettünk, s akkor jöttem rá, a nagy emberek is elég hiúak. Mindannyian megrendelték a közös képeiket. Milyen jó lesz karácsonykor mutogatni, az idén kivel hangversenyeztek a Baradla barlangban.
Közben a szálló nevezetes vadásztermében már készült az estebéd. A szép emlékű Mátyás Rudolf olimpia díjas szakács nagyon rágyúrt erre a fellépésre. Minden fogást, összesen hatot maga készített és előttünk tálalt. Talán mindegyikről készítettem egy fotót, de most éppen nem találom. Mellette, mint borszakértő Vantal Gábor Miskolc egyik legismertebb vendéglátósa, a Kis Anna tulajdonosa szerepelt. Nagyon értette a dolgát. S komolyan is vette a feladatát. Kifecsegem, a feltálalt ételsor – amelyet előzőleg ki kellett próbálnunk- végig enni – porcionként hatvan ezer forint lehetett. Mindennel együtt. Persze ebbe beleszámolták a szivart is, ami a főnököm szerint – ő ért hozzá – kissé nedves volt.
Végül ez volt az egyetlen kifogás, minden smakkolt, a szálló konyhája Mátyás Rudi vezényletével hatalmasat alkotott. Már a búcsúzkodáskor érzékelhető volt, a következő évi szerződéseinkkel aligha lesz gond. Pacsi, pacsi, puszi puszi , jóleső ölelések, mindenkinek, gazdag ígéretek a búcsúzáskor, s mivel vezettem és egy kortyot se ihattam engemet csak egy apróság nyomasztott. Történt ugyanis egy apró malőr.
Sértődés ne essék, de a szomalier túltolta a biciklit, igyekezett megdolgozni a tiszteletdíjáért. Igen, ám de a vendégek, s főnököm a harmadik fogásnál már sokkalta a következő innivaló méltatását.Már csak a mellékhatására koncentráltak. Egyébként is kopogott a szemünk az éhségtől, s amikor az étel előttünk gőzölög, s hosszasan várnunk kell, hogy elmeséljék, milyen bort iszunk, akkor összevonjuk a szemöldökünket.
Most is ez történt, Miklós a főnök intett, s megsúgta, kérjem meg Gábort fogja rövidebbre az előadását. Elég, ha annyit mond, vörös vagy fehér száraz és idei… Tolmácsoltam a fentről jövő kérést.
Majd ami ezután jött az egy kicsit megviselt. Gábor barátom megsértődhetett, s kire, ha nem rám, a hírhozóra. Nem is csodálkozom az ókori Rómában a rossz híreket hozó futárokat fel is koncolták. Ehhez képest nekem csak az étvágyamat sikerült mérsékelni, nem elvenni, csak csillapítani.
Vantal Gábor úr, ugyanis a következő belépőjénél, szúrósan rám nézett– hadd lássa, mindenki van itt egy bunkó is. S azzal kezdte, Szántó Pista már unhatja, kérte rövidebbre fogja a mondókáját. Ám ő lelkiismerete szerint mindent elmond, amit csak tud a kezében csillogó desszert borról…A főnök szeme apró villámokat szórt, de jól szórakozott ezen is, A kontómra. Égtem, mint az a bizonyos berlini középület, de sebaj. Így aztán mindenki megjegyezhette a nevemet.
