Bevallom, röstellem, de az indexes kollégák problémája hidegen hagy. A kárörömtől még messze vagyok, de ha eszembe jut, mennyi számomra kedves lap tűnt már el a történelem süllyesztőjében nem idegeskedem miattuk. Nekem csak a Déli Hírlap megszűnése fáj. Míg élek. S az se vigasztal, hogy a kedvenc lapom az Észak példányszáma is zsugorodik.
Bármilyen olvasott, népszerű, közkedvelt egy újság, egy tévé, rádió vagy egy hírportál, ha nem kap elegendő hirdetést meghalnak. Végük van. Egyébként a kollégáknak joguk van felállni, új szerkesztőséget alapítani és egy másik tehetős gazda szolgálatába szegődni. A főváros az ország közepe, ott az újságírók még nem halnak éhen. Vidéken viszont nem válogathatunk ízlésünk szerint.
Jómagam több mint félszáz esztendőt gyalultam le ebben a szakmában az életemből, igazán belülről ismerem a média működtetési struktúráját. Gyakornokként kezdtem majd kiadóigazgató is voltam végül balkáni szisztéma szerint kerültem ki az Észak főszerkesztő helyettesi pozíciójából, a kedves igazgató asszony még csak nem is szólt – figyelem, másnaptól már nem szerepelek az impresszumban. Pár nappal később úgy toltak elém egy közös megegyezésről szóló válási papirost, hogy választhatok, aláírom vagy nem. Majd egy baráti kézfogás nélkül lesétáltam a harmadik emeletről. Az íróasztalomon kirakott személyes tárgyaim is ott maradtak. Mire leértem a földszintre már a céges mail fiókom is megszűnt. Hogy senki nem mondott valami köszönömfélét az természetes, hiszen ez a világ már ilyen, s ennél már jobb soha nem lesz. Később néhányan azok közül is hasonló módon távoztak, akik szemlesütve asszisztáltak a kirúgásomhoz.
Persze ma már túl vagyok ezen, sokat okosodtam. Megtanultam, kéretik tudomásul venni, hogy mi krónikások semmivel se vagyunk különbek, mint az a több ezer vasgyári melós és borsodi bányász, akiket egyik napról a másikra tettek az utcára. Elvégre a jólétet ígérő kapitalizmust választottuk, ebből is a legvadabbat. Vegyük tudomásul, a média fenntartása költséges mulatság. A mindenkori tulajdonos az élet halál ura és azt tesz a portállal, amit akar. Vagy megértjük, felfogjuk vagy tüntetünk, mint a pestiek tették. Akik közül sok százan azt se tudták eszik vagy iszák az indexet, s ha olvassák is soha nem hirdettek a portálon. S nem fizettek elő rá. Mint a Népszabadságra se.
Barátommal, aki szintén médiaszakos ledöbbentünk, amikor meghallottuk, ebben a szerkesztőségben hatvanan dolgoztak. Hatszor olvastuk el, hogy jól írták e. Nos, az Északnál, az Észak-Magyarország fénykorában a százezres példányszámú megyei napilapot maximum 18 kolléga írta szerkesztette. Ebből hat – meg ne sértsem az emléküket két havonta szültek meg egy cikket. A Déli Hírlapnál sosem volt több újságíró, mint 10-12. S mégis mindenütt ott voltunk, szemünk a pályán volt.
Tetszik, nem tetszik a média fenntartása óriási pénzeket emészt fel. Ma már valamennyi hírforrás a politika játszótere, a politikusok homokozója. Ha a kormánynak szüksége van egy megbízható hozzá hű újságra, tévére semmi se drága. Annyi állami hirdetést nyomnak bele amennyire szükség van. A jelenlegi kormánypártok óriási előnye, hogy ellenzékben is megbecsülték az újságírókat, a nekik tetsző médiumokat és felépítették a kommunikációs stratégiájukat.
Ma már nem titok Szalai Annamária a majdani médiahatóság fiatalon elhunyt elnök asszonya felelt a médiaügyekért, a szakma átalakítási terveiért. Többek között vele is gyakran találkoztunk vacsoráztunk együtt Budapesten, a Pozsonyi utcai Kiskakukkban, hogy közben megtárgyaljuk, miként kellene üzleti alapokra helyezni az újságok és az elektronikus sajtó fenntartását. Ott dőlt el, hogy az MTI ingyenes lesz, s a közmédia egy csomagba kerül.
A pártok úgynevezett megjelenési egyensúlyát, a közmédia kiegyensúlyozottságát soha nem lehet központilag kézi vezérléssel irányítani. Egyébként a jelenlegi ellenzék a rendszerváltás óta lekezelte a sajtó szerepét, természetesnek tartotta, hogy a régi szerkesztői generációra majd mindig számíthat. A jobboldal pedig megfeledkezett arról, hogy az internet világában nem lehet szájmaszkot kényszeríteni a tömegtájékoztatás forrásaira.
Nem véletlen, hogy a közszolgálati egyetem a MUOSZ és a Komlosiféle újságíró iskolával konkurálva létrehozza a médiaszakot. Egyébként az átkos ötvenes években a bölcsész egyetemeken volt már ilyen szintű újságíróképzés, mondanom se kell, ott is alapfeltétel volt a politikai elvhűség. Itt se lesz másként. Ez van, ezt kell szeretni.
Különben nem árt tudni az újságírás a szerkesztés tanulható, elsajátítható tudomány, de olyan, mint a biciklizés. Ha nincs, egyensúlyérzéked csak tétován imbolyogsz a nyomtatott betűk világában.
Jut eszembe még, el tudná képzelni valaki, hogy Miskolcon az utcára menjen, tüntessen a sajtószabadságért. Én bizony aligha kelnék ki a fotelból ezért.
