Hónapok óta rendezgetek
a garázsomban. Selejtezek,
szelektálok. Nicsak, évtizedek óta raktározok egy totál
új Trabant dinamót és három
kilincset. Hátha egyszer még
jó lesz valaminek, valakinek.
Majd hirtelen felindulásból
döntök a sorsukról. A szívem
szakad meg, amikor elnyeli a
kuka. Most mesélhetnék, de
minek, hogy, hajdanán micsoda kalandos úton jutottam ezekhez a kincsekhez.
Már halásznám is vissza a
szemétből, amikor elém terem
a semmiből öt originál, piros
műanyag mentőláda. Megannyi újabb ereklye. Ne tessék mosolyogni, ezek városunk
ipartörténelmi emlékei.
Pontosan 1970 őszén magányosan kószálok a Budapesti Nemzetközi Vásárban,
a Vajdahunyad várban. S,
ahogy mondják, vak tyúk is
talál szemet, éppen egy Zsiguli prototípusa mellett bámészkodom, amikor meglátom a
baráti Szovjetunió autóipari
miniszterét. Gyűjtöm a névjegykártyákat, így máig is tudom, Ratnyikov elvtárshoz
van szerencsém. Egykönnyen
becserkészem, hogy a Déli Hírlap másnapi számában megírhassam, már csak egy évet
kell várnunk a Togliattiban
gyártott Zsigulikra. Elárulja, a
KGST relációban éppen mi leszünk a legnagyobb beszállítójuk. A Bakonyban gyártják az
ablaktörlő motorokat, a Videotonban a rádiókat és még több
más egyéb alkatrész készül nálunk a majdani Ladákhoz. A
kor exkluzív interjúját tálcán
kapom.
Az igazi meglepetés viszont
helyben vár. Bejelentkezik Kálmán úr a miskolci műanyaggyár gazdasági igazgatója, hogy
a Zsigulik összes mentőládáját
Miskolcon készítik majd. Dagad
a keblünk a büszkeségtől. Évente háromszor-négyszer tudósítok
erről. Személyesen megnézem,
hogyan rakják össze a csupa
piros ládikókat. A százezredik
kiszállításakor is ott vagyok az
ünnepségen. Nagy a brancs.
Mindannyian egy ládányi szuvenírrel búcsúzunk. Talán akkor,
ötödszörre is egy mentőládát,
mellé műanyag keretes tükröt és
egy plasztik puffot adnak. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Nem
is lesem, mindez gyorsan elvész
a garázsom rejtett bugyraiban.
Hogy aztán egyszer csak egy igazi háromdimenziós időutazáson
is átsegítsenek.
A rendszerváltás idején egy
hétre kiállítanak egy szuper
Zaporozsecet a Diósgyőri Gépgyár előtt az ikonikus gombabüfé mellett. Mindannyian ott
tolongunk, zsibongunk a kocsi körül. Rebesgetik, folynak
a tárgyalások, s ezt a típust itt
gyártják majd. Ott találkozom
ismét Kálmán úrral. Szakértő szemekkel gusztálja a Hruscsov utolsó bosszújaként becézett négykerekűt. Nekem súgja,
ha nyélbe ütik a boltot, ezekhez
is ők szállítják a mentődobozt.
Talán még a sebkötöző csomagot és a rozsdamentes ollót is.
Ezért is hezitálok most, mi
legyen ezekkel a sokszínű dobozokkal. Ész nélkül, a szívem szerint döntök. Elfér még az a pár
ládikó a lomosban. Hiszen sose
lehet tudni…
Szántó István
Jegyzet
