Nos, ki ne örülne ennek a jó hírnek. Nekem csupán annyi a gondom, hogy miért kellett ezzel megvárni a jelenlegi kritikus állapotokat. Jómagam sose irigyeltem a hálapénzt a gyógyítóktól. Máig is tudom melyik az az orvos aki tágra nyílt zsebekkel fogad. Megértem hiszen harminc éves koráig csak tanult, asszisztált és csak ezután épithette a pacienturát. A fizetése még a szakmunkások bérét se érte el, s számára a nyolc óra munkaidő csak egy szép álom. Általában mindig laktak orvosok a szomszédunkban. Látom, hogy náluk mikor nyilik a garázsajtó, s minden héten megesik, éjszakánként is behívják. Most már csak attól tartok, hogy ha a kormány ennyire rugalmasan gyorsan rábólintott a régóta jogos igényre akkor talán nagyobb a baj mintsem sejtenénk. Az összegről úri módon nem olvashattam egy sort sem – remélem a másfélszeres emelés, amit pedzegettek, ha nem is egyszerre, de bejön. Ha ez igaz lesz akkor a Londonban és Berlinben haknizó orvosok is hazajöhetnek. Ha még van kedvük.
Elég vén vagyok már ahhoz, hogy nekem mindenről eszembe jusson valami régi történet. Szóval a megyei kórházban már régóta álmodoztak egy CT – ről, de csak nem jött össze a beruházás. Mignem egyszer egy fontos ember került a kezeik közé. Súlyos beteg volt. S a beteg ember kiszolgáltatott állapotában minden megígér. Aztán ha felgyógyul teljesíti a három kivánságot. Az öreg potentátot össze is rakták. Nem sokára szerelték a CT készüléket és a főorvos már mehetett is a Merkurhoz az új autójáért. Mert ez is benne volt az alkuban.
