„Ha fáj a fogad, tartsd rajta a nyelved. Ha még mindig fáj, szabadulj meg tőle!” Nyolcan voltunk testvérek, s ez volt a gyermekkori intelem, amit szüleink ránk hagytak a betegségekről. Ki is jutott azokból bőven a családban: apám a negyedik infarktusa után ment el, két nővérem agyvérzésben halt meg, öcsémnek, nekem, sőt már a fiamnak is volt szívműtéte. Nálam is többször remegett már a léc, de mindig túléltem, visszajöttem a határról. Így érhettem meg azt is, hogy a PSA tumormarker értékem, ahogyan telt az idő, úgy kúszott szépen lassan felfele. Amikor 7-ig ért, nekiláttunk a kivizsgálásnak: hamar biopsziára került a sor, amelynek nem is lepett meg az eredménye, miszerint rosszindulatú a folyamat. Számítottam erre, ezért már a mintavételkor megbeszéltem az orvossal, hogy ha rossz hírt kapunk, mi lesz majd a következő lépés. Még a szövettani megbeszélés alkalmával rögtön el is kezdtünk egy három hónapos hormoninjekció-kúrát és – mivel szóródás a vizsgálatok szerint nem mutatkozott – kaptam két alternatívát, hogy ezek közül válasszak: radikális műtét vagy sugárkezelés?

Több intézményben is jártam, s mivel ekkor már 68 éves voltam, inkább a sugárterápia felé húztak a javaslatok. Viszont számomra a daganat radikális eltávolítása, tehát a műtét megnyugtatóbb lett volna, ezért emellett kardoskodtam. Kértem a kardiológust is: győzze meg az urológust, hogy műtsön meg, fogom bírni. Ultimátumot kaptam: a tumor ismeretében nem húzhatjuk sokáig az időt, de ha egy hónap alatt leadok tíz kilót, akkor megoperálnak. Vállaltam. Intenzív diétába fogtam: sportolni kezdtem, úszni jártam. Nem ültem be a sarokba bánatosan böjtölni, inkább aktivizáltam magam, mert a súlyvesztés nem járhatott együtt legyengüléssel, hiszen az erőnlétemre, az állóképességemre is szükség volt a műtéthez, majd az azt követő lábadozáshoz. Erőfeszítéseim ellenére az aneszteziológus visszakozott: mégsem vállalja az elaltatásom.

Végül azután mégiscsak műtőasztalra kerültem, mert az operációra beüzemeltek egy olyan műszert is, ami szívprobléma esetén segített volna, én pedig természetesen aláírtam, hogy minden felelősség az enyém. Nem volt szükség a speciális műszerre, a műtét komplikációk nélkül lezajlott. Nem laparoszkóppal, hanem a hasamat végigvágva, nagy feltárással végezték az operációt, de számomra ez is megnyugtató volt: úgy véltem, hogy ezzel biztosan át tudnak tekinteni odabent mindent, s mindattól megszabadítanak, aminek nem ott van a helye. A műtét másnapján már leszálltam az ágyról, hogy mihamarabb erősödjek, s túlléphessek ezen a kórságon.

A műtét után nemcsak sugárkezelés vagy kemoterápia nem került szóba, de hormongyógyszert sem tartottak indokoltnak. Ami óriási pozitívum a számomra: sok sorstársamtól eltérően nekem semmilyen vizelettartási problémám nem maradt vissza az operációt követően. Eleinte feszült voltam a háromhavonkénti kontrollvizsgálatok idején, de egyben kíváncsi is: vártam az eredményt. Öt év eltelt, már csak hathavonta kell járnom ellenőrzésre.

A korábbi szívműtétem igencsak megedzett lelkileg, hiszen ha a szívben valami hirtelen tönkremegy vagy a műtét nem sikerül, akkor ott sokszor már nincs mit tenni, lehet rendelni a harangozást. Mégis sokszor a lassabb lefolyású betegségektől tartunk jobban, pedig bármennyire is félelmetes egy daganatos kór, egy prosztatarák esetén mégsem eszik olyan forrón a kását, nem perceken múlik az ember élete, az orvosok sok ponton közbeavatkozhatnak. Másrészt feleségemnél az én diagnózisom előtt két évvel találtak méhtestrákot: ha ő hősiesen viselte az ezzel járó megpróbáltatásokat, nekem sem illett másként viselkednem. Meg azután példát kell mutatni küzdésből három gyerekünknek, hat unokánknak és a dédunokánknak is: hit, remény és szeretet, a bánkódás helyett az örömök keresése a legjobb motiváció.

Alapítottunk egy klubot a feleségemmel a helybéli daganatos betegek összefogására, támogatására. Korábban a szívbetegségem okán egy szívbeteg egyesületet is szerveztem, így volt már tapasztalatom ebben. Országos szervezetekhez is csatlakoztunk, a daganatos sorstársakat igyekszünk meggyőzni arról, hogy megéri egy közösséghez csatlakozni, mert a tagoknál nagyon sok tapasztalat gyűlt már össze orvosokról, gyógykezelésekről, rehabilitációról, amit át tudunk adni az új betegeknek, így nem kell egyedül bolyonganiuk az egészségügy útvesztőiben. A lelki támogatást is nagyon fontosnak tartjuk, mert valljuk, hogy először önmagát kell meggyőznie mindenkinek a gyógyulás reményéről, s ebből tud erőt meríteni a megterhelő gyógykezelésekhez, s lelki nyugalmat a mindennapokhoz. Ha valakiben a túlzott betegségtudat tanyát ver, a folytonos zaklatottság rengeteg energiát felemészt, s egy idő után fizikai tüneteket is képes kiváltani, alvásproblémákat, ingerlékenységet, szorongást okozhat. Mindez egy olyan időszakban fárasztja ki mentálisan az embert, s idegeníti el másoktól, amikor pedig minden saját erejére, családi és baráti háttértámogatásra szüksége van. Sokan hókuszpókusznak tartják, de nem szabad elutasítani a pszichológiai segítséget sem, mert nagyon sokat tud lendíteni, hogy ki lehessen kecmeregni a hullámvölgyből.

Fontos az is, hogy felvértezzük egymást a betegek kétségbeesését kihasználó termékügynökökkel, árubemutatókkal szemben: ha valaki az életéért küzd, a vizes madzagot is megveszi és elrágja, ha azzal javulást ígérnek neki – ezzel pedig sokan visszaélnek. Mindenekelőtt a kezelőorvossal kell nagyon őszintének lenni: a prosztatarákos betegtársak között vannak, akik szinte maguknak sem vallják be, hogy csepeg a vizeletük vagy lesújtja őket az erekciós képesség elvesztése – az orvosnak pedig végképp nem beszélnek erről, pedig sok esetben rehabilitációval javítható a helyzet, ha a megfelelő szakorvoshoz fordul az ember.

A klubbal a betegek összefogása mellett a saját példánkon keresztül az egészségesekre is igyekszünk hatni, ismeretterjesztő egészségnapokat szervezni, s elősegíteni a szűréseken való részvételt. Mi a motivációnk? Azzal, ha a saját sorstársainknak tudunk segíteni, másokat pedig meg tudunk menteni a nagyobb bajtól, értelmet nyer a saját betegségünk.

Olvassa el a többiek történetét, üzenetét is!

A Férfi(H)arcok – Gyógyíthatatlan, gyógyuló és gyógyult prosztatarákos sorstársak című kötet 2015-ben jelent meg. Szerkesztő: B. Papp László, Kiadó: Janssen-Cilag Kft. A kötet ingyenesen elérhető a Gyógyulj Velünk Egyesületnél és a Magyar Rákellenes Ligánál.