Jolika, Margitka, Imre bácsi, tessék mosolyogni! Mozogjanak, beszéljenek! Ez
mozgófilm, sziszegem a videokamera fedezékéből. Hiába minden rendezői erőlködésem. Drága apósom, anyósom
némán lengeti a karját, mint
az esti tévétornán. Barátaim
is sután feszengenek. Hiába,
messze még a mindent felveszek, megörökítek kezdetű
szelfis világ.
Hetek óta tart a magányos szellemidézés. Rostálom
a VHS-kazettáimat. Megérzem, sosem rágom át magam ezen a halmon. Aligha
hiszem, hogy egyszer majd
túlleszek rajta. Legalább háromszáz kazettát kell átpörgetnem, békés nyugodtsággal
s beletörődöttséggel, hogy kibányásszam a mozifilmek végéről a családi felvételeket, s
átmentsem családom, életem
megőrzésre érdemes, csak nekem értékes mozgóképeit.
A probléma mélyen gyökerezik. Koduba Gyuri, bécsi barátom okolható mindezért. Személyesen szállítja
le a kibelezett asztali videomagnó szerkezetét. Majd
furfangosan, alkatrészként
postázza a kasztnit. A Verseny utcai vámhivatalban
kajánul kinevetnek, mondják, lefogadják, a magnó
háza már otthon várja a belevalót. Mi tagadás, átlátnak
a szitán. Borsos vámtarifával számolnak. Arnóti barátom, az ezermester Barcsák
Balázs hipp-hopp, még aznap összeházasítja a készülék minden darabját. Már
csak műsoros kazetták kellenek. Nem könnyű ezeket felkajtatni. Közben Gyuri egy
szuper Saba kamerát is becsempész, hátha ezzel alapozom meg a legújabb miskolci
FOX Picture stúdiót.
Virágzik a feketepiac Miskolcon is. A nyolcvanas évek
ködösre másolt kalandfilmjeit egy narrátor fordítja. Egy
pesti szinkrontolmács, aki
méla szenvtelenséggel, gépiesen alámondja ezeket napi 24
órában. Egy konferencián felismerem a gépies hangjáról.
Mint a filmeken, teljes monotóniával mondja, röstelli, de
élete legjobb üzlete ez a szériamunka.
Majd az igazi áttörés 1992-
ben születik meg. A legendás Erdős és Rinder lemezlovas páros egyik tagja, Péter
megnyitja Miskolc első nagy
és reprezentatív videotékáját. Óriási a választék, csaknem ezer filmmel indulnak.
Hétvégeken sorban állunk az
amerikai akciófilmekért. Előjegyzésben kölcsönzik a nőket
könnyeztető, szirupos giccseket. A mesefilmeket is viszik,
mint a cukrot. Mire a gyerekek elcsendesednek, máris betölthetik a felnőttfilmet. Az
erotikust, amelyet szinkronizálni se kell, mégis megtanuljuk, mit mondanak az angolszászok a hálószobában.
Pontosan 2005 végéig tart a
VHS-korszak, hogy a nagy
hirtelen beköszönő DVD-lemezekre váltsunk. Egy jó időre, míg az internet és a csatornaszolgáltatók el nem irigylik
ezt a bizniszt is.
Erdős Péter videotékája
mindvégig betartja a Tisza
Filmmel kötött franchiseszerződést. Sőt, maga is a cég
csúcsára jut, rábízzák a régió kölcsönzőinek az ellenőrzését. Nem hiába, nagy a
kísértés, hiába vannak a másolás elleni kódolások, nehéz
ellenállni a kifizetődő mókuskázásnak. A Steven Segal-filmek és a pókemberes kópiák
kézről kézre járnak. Hozzák,
s már viszik is. A magyar
produkciók közül a Boni és
Clyde és az Üvegtigris mindent visz. Ikonikus sikerfilmek, s emblematikusan miskolciak. Mindkét alkotásnak
köze van a szülővárosunkhoz.
Innen, a Szemere utcai üzletből úgy tetszik, mintha itt
mindenki álló nap csak mozizna az otthonában. Hiába
a nagy, légkondicionált, szuperszonikus hangzású plázás
vetítőterem, csak kellemesebb
otthon pizsamában lesni a
képernyőt. Semmit nem szalasztunk el, ha közben kávét
főzünk, vagy a szükség a toalettre szólit.
Rendületlenül szelektálok.
A karanténos, kijárástilalommal vegyített világot direkt
erre találták ki. Felpörgetem
a Hyppolit, a lakájt, és amikor
Kabos művész úr elköszön, a
szalag végén feltűnnek a szeretteim, a barátaim, a nyaralások, a nagy önfeledt bulizások képsorai.
Végül csak megszokjuk az
élettelen, hideg lencse piros
pontos villogását. Már magunkat adjuk. Játsszuk, micsoda jókedvünk van. Viszszapörgetem egyszer, kétszer,
míg nem szólal meg bennem
a Hamlet – lenni vagy nem
lenni. Vajon ha már engem se
érdekel mindez, kinek is kellhet még. Majd hanyag eleganciával a szemetesbe hajítom,
hiszen Karády művésznő is
megénekelte – csak egy nap a
világ…
Szántó István
