Ülésezett a Magyar Újságírók Szövetsége a hétvégén. Csaknem nyolc órán át zoomoltunk.
Volt egy tavalyról áthúzódó témánk, mi legyen az évről évre veszteséget termelő Tihanyi üdülővel. Reménykedtünk az újévben majd csak dűlőre jutunk, kétharmados szavazati többséggel eldöntjük, eladjuk vagy bérbe adjuk. Akadt is néhány ajánlat erre is arra is, mégis csaknem dolgavégezetlenül zártuk a hosszúra nyúlt szombatot. A képernyőn át nem is olyan egyszerű a szavazás, ráadásul korunknak megfelelő bénasággal kezeltük ezt az új technikát. A némítás, a hangráadás és az állandó koncentráció időnként bezavart.
Igazából a nap fénypontja az volt, amikor a szünetben egy kedves kolléganő feltett egy ismerős forradalmi dalt, amitől azonnal kikászálódtunk a forgószékből. Persze előtte ment a jóindulati chetelés, kell e ez a ritmus és miért olyan hangos és miért éppen ezt kell hallgatnunk. 
Hogy aztán végül miben is maradtunk arra már nem emlékszem. Bennem az rögződött, hogy bekukkantottunk egymás intim lakrészébe, oda ahonnan bejelentkeztek a közgyűlésre. Szórakoztató volt látni, a többség hátsó traktusában egymást érték a könyvek. Tehát ők nemcsak írnak, olvasnak is. Az igazi meglepetés viszont egy kolléga paravánja, úgy tetszett mintha a Velencei Dózse palotából vagy a Festetics kastély bálterméből jelentkezne. Őt annyira irigyeltem, hogy kikutattam miként csinálta. Állítólag létezik egy ilyen virtuális háttérrendszer, amiből bárki válogathat, ha a gépe teljesítménye elég nagy ehhez. Már el is döntöttem, legközelebb én a Fehér Ház kertjéből jelentkezem be, s mögöttem lesz majd az elnöki helikopter. Az új. A sterilizált.
Nos, sok volt a duma, a szereplési vágy egyre jobban eluralkodott köztünk. Kiderült, nemcsak írni tudunk, de szuper ingatlanszakértők is vagyunk. Sőt még az úgynevezett befektetési vállalkozásokban is a spitzen vagyunk. Persze akadtak okoskodók és olyanok, akik a véleményüket mindenáron ránk erőltették volna. Ők jó magyar szokás szerint gyanúsak lettek, nem mondták ki, hogy összejátszhatnak a leendő pályázókkal, de érzékeltették vele. Nem is csoda, ha valaki egy más szekerét tolja aligha hihető, önzetlenségből teszi. Végül alapkérdésekben megegyeztünk, de hogy mi volt ez ne tőlem tudják meg. Estére ugyanis lankadt a figyelmem. Már csak arra emlékszem, lesz egy újabb forduló lesz, s furcsa módon a pályázók inkognítóban végignézték a vitánkat. Leplezetlenül.
Nem álltam meg, hogy egyszer csak egyszer leaglább beszóljak. Emlékeztettem a kollégákat, hogy rövid időn belül dobra vertük a szövetség Andrási úti székházát majd a Széplaki interpress üdülőtől is megváltunk. A szívem szakad meg ezért, sok szép nyarat tölthettem ott, gondtalanul, két hétig. A fiatalabbak el se hiszik, azokban az átkos időkben a szabadság két hétre szólt. Persze évente.
Azokat a milliárdokat, amelyeket ezér ta két értékes ingatlanért kaptunk nem nagyon látjuk a szövetség vagyonában. Tartok tőle, hogy a tihanyi üdülő – mint az utolsó családi ezüst, a parti stranddal együtt hamarosan köddé válik. Mint ahogyan a szövetségnek se jósolok nagy szép jövőt. Elöregedett, nyugdíjas klub és időnként megfeledkezik a vezetőség a hajdani alapító okiratban foglalt céljainktól. Nincs utánpótlás,, bár papiron nőtt a taglétszám, de egyre kevesebb az aktív valódi szerkesztő a köreinkben. Inkább a ma már nem sokat érő igazolványért csatlakoznak hozzánk. S egyre nő köztünk a hozzám hasonló obsitos outsider.
Végül csak azzal rázhatom a beszámolómat, mondj igazat és beverik a fejed. Nem fogom hagyni!
