Házunk alatt található Miskolc legnagyobb kenyér- és péksüteményboltja. Helyben nem sütnek, a raktár felőli lépcsőházunkat mégis mindig a frissen sült pékáru illata lengi be. A boltvezető, Starkné, Sárika néni, mamám barátnője jóvoltából jó dolgom van, reggelenként sosem hiányozhat a békebeli, ropogós sóskifli a vastag fölös, pilés, hártyás kakaóm mellől.
A hatalmas kosarakban szállított kenyerük is kifogástalan, ám édesanyám az igazihoz ragaszkodik. Bármikor képes kiállni a sort, hol a Szeles utcai Marinov, hol pedig a Papszer utcai Szvetozár pékség előtt. Az ötvenhatos októberi forradalom idején kósza fegyverropogás hallatszik városszerte, mamám – mit sem törődve a rá leselkedő veszéllyel – az egész házunknak hoz kenyeret zöld lódenje alá rejtve.
A mindennapi kenyerünk kérdésében sosem alkuszunk. Még az átkosban sem. A pirospozsgás héjú, soha ki nem száradó, jóízű kenyérért a világvégére is elmegyünk. Elszalajtanak. Rövidnadrágos gyerekként az apám Szeles utcai garázsával szemközti Marinov pékségbe egyedül járok. Péntekenként még a lespárgázott, felcímkézett sóletot is idehordom. Másnap hazáig töprengek, mitől nehezebb a meleg fazék, mint a pénteki hideg volt.
Majd Miskolc régmúltján nosztalgiázó közösségi portálon véletlenül meglelem Marinov Jordán unokáját, Mikó Beátát. Óriási szerencsém van, a Ciprusi Nikoziában élő unoka büszke a nagyapjára, nemcsak emlékét, de a vele kapcsolatos ereklyéket is megőrizte. A régen lebontott Szeles utca 16. szám alatti ház máig is ismerős a hozzám hasonló szép korúaknak. Ez Jordán bácsi műhelye. Beáta meséli, ősei az akkoriban nyomorúságos szegénységben tengődő Bulgáriából először Erdélybe, majd Miskolcra menekülnek a jobb élet reményében. Jordán mester öccsével, Miklóssal hamar feltalálja magát nálunk. Az enyhén savanyú komlós kenyerüknek városszerte híre megy. Végül olyan nagy a kereslet, hogy sosem hűlhet le a kemencéjük. Beáta apró lánykorától bejár a műhelybe, élvezettel nézi, hogy a hatalmas péklapáttal besuvasztott nyúlós tészta halomból miként lesz nyálcsordító gasztronómiai különlegesség. Délidőben minden étkezéshez ott van az asztalán nagyapó ajándéka, a friss, minikenyérke, csak neki. Egy órán túl zoomolunk.
Gyorsan megkapom Marinov Jordán pékmester fotóját. Számomra is ismerős, hiszen 1973 tavaszáig többször is látom a boltjában. Azt viszont nem tudtam, 1937 nyarán a bolgár király legmagasabb kitüntetését is megkapta, s vele együtt ünnepel a helyi előkelőség, a helyi pékmesterek kamarája. Ezzel nem csak a munkásságát mesterségbeli tudását honorálják. Marinov Jordán ekkorra már a helyi bolgár kolónia első embere. A hozzánk települt bolgárkertészek és társaik is minden vasárnap délelőtt együtt imádkoznak az ortodox szertartás szerint a Marinov úr lakásában kialakított szentélyben. Megalapítja a bolgár iskolát, tanítót fogad, és gondoskodik a teljes ellátásáról. A helyi kolónia között előforduló összetűzéseknél békebíró, mindenki elfogadja a döntését.
Kevesen tudják manapság, hogy a repülőtér közelében alakulnak ki az első bolgárkertészeti ültetvények. Ők honosítják meg nálunk a paprika-, paradicsom-, padlizsánpalántázás és a különleges, savanyított káposztával kapcsolatos újszerű fogásokat. Az egészséges táplálkozás receptjeit, az uborkaleves és egyéb zöldséges ételek elkészítését viszont nem tudják elfogadtatni velünk. Máig se nagyon ismerjük, milyen is a sült paprika paradicsommártással, viszont a miskolci Búza téri piacon kapható savanyított káposzta a betelepült bolgároknak köszönhető. Kapros és csípős. Jordán úr maga is menekültként kezdte, 11 esztendősen Belényessen, át jut el az új hazájába.
Így aztán amikor 1944 őszén beoson hozzá egy csont sovány, összefagyott fiatalember, eszébe se jut megkérdezni, honnak került oda. Két meleg kenyérrel engedi az útjára. Később tudja meg, hogy néhány zsidó fiú a Deszkatemető egyik kriptájában bujdosik a deportálás elől. Befogadja őket, a liszteszsákok mögé bújva, inasként vészelik át a város megszállását. Közülük az egyik fiatalember Jordán bácsi haláláig a pékségében dolgozik.
Volt péksége helyén Marinov Jordán megérdemelne egy emléktáblát. Egy nagy, kenyérformájú márványlapból, hogyha meglátjuk, eszünkbe jusson az a fiatalságunkra emlékeztető, savanykás, komlóbarnás, foszlós vekni, amelyhez hasonló már aligha lesz többé…
Szántó István
