SzántóGráf

Egy attilában feszítettünk a tablón – megjelent a Miskolci Naplóban – kisgyőri palatáblára ragasztottuk a képeinket

tabló4g Hevesi

Egyforma érettségi öltönyt csináltatunk a hejőkeresztúri osztálytársammal, Molnár Pál barátommal. Praktikusan választunk, dupla
soros szürkét, hogy ünnepi
legyen, de hétköznaponként
is hordhassuk. A Széchenyi
utca 33. szám alatti, mérték
utáni szalonban (MÉRUSZ) vidám fickók fércelnek, mondják, feküdjünk fel az asztalra, hogy
krétával körberajzolhassanak. Végül a kedves szabólegények csak felfogják, hogy
nem a reggeli hat húszassal
jöttünk, és alig egy hét alatt
pompás öltönyöket rittyentenek. Hisszük, mindketten
ebben virítunk majd a tablóképen.
Nagyot tévedünk, a Földes
Ferenc Gimnázium negyedik H osztálya másként dönt.
Nem is mi lennénk, ha fehér
inges, nyakkendős fotókon
pózolnánk. Fábián Pistának
van egy családi ereklyének
számító atillája, egy olyanja,
amely mindannyiunkra jó,
ám, ha mégse, akkor is köteles a viselője belesuvadni vagy
benne feszíteni egy lélegzetvétel erejéig, pont addig, amíg a
szabóság melletti fényképész
műtermében el nem hangzik egy nagy villanás közepette, hogy itt repül a kismadár. Szerencsés alkat vagyok
a magam 65 kilójával, mintha rám öntötték volna. S még
az átható naftalin illata sem
okoz hányingert.
S mire a retusált képek
elkészülnek, a mi tanítónk
már ki is találja, a tablónk
olyan lesz, mint amilyen
még soha senkinek nem volt.
Néhány vállalkozó szellemű
társammal a kisgyőri palabányából olyan méretes lemezeket hoznak, amelyek
Mózes kőtábláira hajaznak.
A két egyforma, nagy palára akár a tízparancsolat is
felférne, ám mi ezt egy különleges tablónak szánjuk.
Míg a többiek dekoratőrökkel, asztalosokkal alkudoznak, mi – mármint Gombás
Marika, Honos Tibor, Kupán Károly és Káldor Márton – csináld magad módon
kreálunk egy különleges képcsarnokot. Festenek, vágnak, faragnak, ragasztanak,
majd némi vita s alkudozás
után mindenkit felragasztanak. Higgyék el, ebben a
korban még annak is jelentőséget tulajdonítunk, hogy
ki ki mellé kerül a palatáblán. Nem mindegy, hogy
névsor vagy szívünk szerint
tagozódunk egymás fölé,
alá vagy mellé. A főhelyen,
középen a Tanító – maga is
abban az atillában, csak a
tanáraink különcködnek a
nyaktekerészeti selymekkel.
A kész mű két részből áll, a
palatáblák nem foghatók öszsze, viszont így könnyebben
szállíthatók. Nem kis alkudozás árán a Kazinczy utcai
könyvesbolt kirakatában kapunk helyet. A lakásunk ablakából odalátni. Boldogan
konstatálom, állandóan sok
a nézőnk.
Félévszázad elteltével mozaikjátékként Attilával, a Tanítónkkal rakjuk össze a tablós sztorit. Meséli, az ötlet
nem maradt visszhang nélkül, az illetékesek valamilyen
nacionalista demonstrációt
sejtettek a korabeli dresszkód
mögött. Osztályfőnökünk sosem ment a szomszédba egy
kis fricskáért, november hetedikén már a saját, méret
utáni atillájában feszített az
iskolai ünnepségen. Társa,
Koszorús Pista bácsi megsúgta, neki is van otthon egy
ilyenje. Március idusán ő is
felvette a szitaszerűvé vált
magyaros kabátját.
A mi palás tablónknak nem
volt akasztója. Mi sosem kerültünk ki az alma mater
valamelyik eldugott folyosói
szárnyára. Igaz, nem is adtuk volna. Hoztuk, vittük,
őrizgettük, mikor, hol és ki,
míg végül Hevesi Attila kapta meg. Állítólag sokáig őrizte egy pincében, de már ő sem
emlékszik rá, hová is tűnt. Sebaj, mindannyiunknak van
róla egy fotója.

Attila , attilában

Sőt neki egy méretes atillája
is, s ha az élet úgy hozná, bármikor beáldozná egy újabb
közös fotózásra. Csak férjünk
bele…

 

Exit mobile version