Miskolcot elhagyva már Mályinál gyötör a honvágy.
Sokan vagyunk, akiknek ez
a település több, mint szülőváros. Viszont egyre kevesebben, akik a régi fotográfiák
alapján a legapróbb utcarészletekből is képesek felidézni,
hogy hol mi volt, és kik laktak arrafelé. Egy-egy régi kép
óriási vitát vált ki a közösségi oldalakon. Bárkit megcsalhat az emlékezete, de mindig akad valaki, aki házszám
alapján is beazonosítja a homályosuló fekete-fehér képet,
és megosztja az azzal kapcsolatos élményeit.
Fésűs László benne volt a
miskolci televízió kezdő csapatában. Operatőrként gazdag filmarchívumot halmozott fel, de ezen túl a privát
gyűjteményére is büszke.
Gimnazistaként normál,
nyolcas filmfelvevővel, autodidaktaként sajátította el a
mozgókép rögzítésének tudományát. Jó szemének, kíváncsiságának köszönhető, hogy
rengeteg félévszázados filmet
őriz Miskolc hajdani hétköznapjairól.
Jómagam is megéltem a
filmezés technikai fejlődésének minden változását.
Kezdtük a fotózással, Pajtással vagy valamilyen szovjet
és NDK-s gyártmányú géppel, majd átálltunk a diaképek keretezésére. Utólag
valljuk be, a szuper nyolcas,
néma családi felvételek nem
voltak olyan vonzóak. Hiába
volt olcsó a technika, azokban az időkben a kamerák
láttán mindannyian lebénultunk. A lámpalázas mozgáskényszer, annak megörökítése mai szemmel visszanézve
már komikus. A nagy áttörést a VHS kamerák jelentették, amelyek hosszú távra
megalapozták a mai televíziózás alapjait.
Fésűs László nyugalomba vonulása után szembesült, hogy mindezek a felvételek, állók és a mozgók, rövid
időn belül elenyésznek. Tartósságuk még a 19. században készült fotográfiáknál is
gyengébb. Ha meg akarjuk
menteni a közelmúltunk pillanatait, minden régi képet,
filmet digitalizálni kell. Ez a
feladat korántsem egyszerű,
és nem ez a végső megoldás.
László minden nap ezt csinálja, míg a szeme ki nem vörösödik. Lemezre, pendrive-ra,
SD kártyára való mentés is
csak időleges garanciát jelent a megőrzésre. Valójában
a sokaknak idegenül hangzó,
felhőkbe való feltöltés jelent
hosszú távú megoldást. Ezek
valamilyen távoli, biztonságosnak tetsző, akár egy világháborút is túlélő, hatalmas
tárhelyeket jelentenek, amelyeket bárki bérelhet.
Megjegyzem, a Déli Hírlap
szerkesztőségében egy kolléganő akadt, aki a lap megszűnése után magához vette a
fotósok megmaradt negatívjait. Évekig őrizte a garázsában, mígnem ráleltem a már
penészes anyagra. Nekem is
csak az jutott eszembe, hogy
átadjam a miskolci múzeumnak, ahol már ezerszámra tárolnak ehhez hasonló
gyűjteményeket. Egyszer-kétszer akadt annyi türelmem és
kedvem, hogy ezeket átválogassam, átnézzem.
Fésűs László nálamnál is
nagyobb lokálpatrióta, megörvendeztetett, hogy az idáig
ismeretlen, megóvásra érdemes családi gyűjteményekből
felbukkanó miskolci képeket megmenti. Sőt ha támogatókra talál, egy önálló, de
állandóan változó, megújuló
kiállítás anyagát is megszerkesztené. Jó hallani, hiszen
ha nem tesszük meg – a most
elhunyt Ráday Mihály újságíró szavaival élve – az unokáink sem fogják látni hol, hogyan, miként éltünk ebben a
városban.
Szántó István
