Laci barátom aktív nyugdíjasként paradicsomot szüretel
a Diósgyári vár melletti kertjében. Tombol a hőség, amikor rácsörgök. A legjobbkor,
legalább megpihen a hűvösben. Sosem kíméltem, kitűnő
beszélgetőpartner, mindent
tud a vezetékes és a mobiltelefóniáról. Megélte a korszakváltást, megérte, hogy a
nyolc-tíz éve telefonra várók
egyik napról a másikra úgy
vesznek készüléket, mint korábban szappant a drogériában. A piros, fehér vezetékes
készülékek nimbusza lassan,
de elpárolgott. Kellemes nosztalgiázni, félszavakból is egyre gondolunk.
Hetente egyszer tart fogadóórát Kiss László, a Matáv
miskolci üzemvezetője a Marx
téri irodájában. Bármilyen
korán kezd, legalább hatvan,
nyolcvan telefonra ácsingózó
várja. A sorukra várók között
vannak fontosak és még fontosabbak is, hiszen már a kérelmező űrlapon is szerepel a
kérdés, milyen állami kitüntetései vannak. Természetes,
hogy a közszolgálatban, az
ügyeleti rendszerben dolgozók
és az orvosok előnyt élveznek.
Laci meséli, az ügyfelei céges
ajánlásokkal és betegségükre hivatkozással ostromolják.
Sok a rendszeres panaszos, kell
hozzájuk a türelem, az empátia. Egy ilyen izzasztóan hoszszú műszakban minden egyes
kérelmezőnél bekéreti az aktákat, s az előadóval hármasban
konzultálnak. Hiába épülnek
az újabbnál újabb crossbar
központok a Régiposta utcán,
az Avason és a Kiliánban, kevésnek bizonyul a kapacitásuk. Sokáig megmaradnak a
külvárosi ellátatlan területek.
Három-négy vezetéktartó oszlop felállítása még beleférne a
büdzsébe, de a gazdaságossági szempontokat is mérlegelni
kell. Laci nem tagadja, fentről is instruálják. Egy magasról érkező ajánlás olyan, mint
a sakkban a királynő. Mindent
visz, nem egyszerű korjelenség,
minden szervezett társadalomban létezik. Főleg a hiánygazdálkodás idején.
A fiatalabbak aligha tudják, az átkosban kétféle vezetékes távbeszélő volt. A fő- és az
ikervonalas. Még az üvegszálast megelőzően egy-egy vonalra, szükségszerűségből két
számot is kiadhattak. Persze a
tulajdonosaik nem tudhatták,
ki a párjuk, legfeljebb csak akkor szembesültek ezzel, ha egymást hívták. Hiába. Bár úgy is
lelepleződtek, ha az egyikőjük nem jól tette le a kagylót,
a párjuknál még napokig nem
volt vonal. Ilyenkor a hibabejelentő számot tárcsáztuk, hogy
tegyenek sürgősen rendet.
Közös emlék, számtalanszor
írtam a zavaró hívásokról. A telefonbetyárság nem új keletű szokás, annak idején kérhettük a
Matávot, figyeljék, kik azok, akik
éjszakánként unatkozva ránk
csörögnek, hogy némán sóhajtozzanak a telefonba vagy éppen
obszcén beszólásokkal szórakoztassanak. Egyébként akkoriban
a szolgáltatási szerződésben külön passzus figyelmeztetett, hogy
az ilyen rosszindulatú szórakozás milyen büntetést von maga
után. Ezért ki is kapcsolhatták a
telefonját azoknak, akik erre vetemedtek.
Napjaink telefon-lehallgatási
botrányának témáját sem tudjuk
kikerülni. Laci elmeséli, annak
idején a lehallgatásokhoz semmi köze nem volt a Matávnak.
Viszont minden központban volt
egy–egy olyan titkos, szigorúan
elzárt szoba, ahová még az üzem
vezetői se léphettek be. Hamar
leesett a tantusz mindannyiuk
számára, hogy itt legálisan, az
állambiztonság emberei végzik a
munkájukat. Később a mobilhálózatok fejlesztésénél, a konceszsziók kiadásakor pedig éppen a
szolgáltatókkal fizetették ki a vonalak megfigyeléséhez szükséges
infrastruktúrát. Ma már ezen is
túl vagyunk, fejlődik a kémtechnika, ha telik rá, egy drága szoftverrel akár az éterből is kukkolhatunk. Kukkolunk is.
Szántó István
Mire leesik a tantusz – megjelent a Miskolci Naplóban – az iker sohase hivhatta fel a párját
