SzántóGráf

Kerényi László kincseiből válogattam – ezek is mi voltunk – egy asztalnál ülnek az Észak és a Déli vezetői munkatársai – hosszu távon nem ez volt a jellemző – végül mindannyian a süllyesztőbe kerülünk, előbb vagy utóbb

barcsa onodvari gyarmati csala

Talán vagyunk még néhányan, hogy  a Kerényi Laci barátom képein látható kollégákat felismerjük. Fekete-fehér fotók, megérzésem szerint a hetvenes években készülhettek a miskolci sajtóházban. Abban nem lehetek biztos, hogy mindhárom felvétel egyidőben lett exponálva. Laci se emlékszik rá. Azt se tudjuk már, hogy mit ünneplünk. Időnkét karácsony előtt nagyot névnapoltunk, de akkor se terítettünk meg ilyen szépen. Felmentünk a nagy klubterembe ahol a szakszervezeti, a szerkesztőségi vagy a pártalapszervezeti üléseket ültük meg. Szerettük a hosszu asztalokat körbeülni, jobbak voltak ezek a rendezvények mint a székesek. Jobban meg lehetett húzodni, közben firkálhatunk, s ha nagyon akartuk lélekben ki tudtunk onnan szállni.

Magam is így tanultam meg, hogy miként lehet egy egy kötelezően előírt, muszáj mert ott kell lenni rendezvényről legalább gondolatban elszállni, kalandozni. S akkor lássuk a képeket, sok sok ismerős arc. Megmondom a frankót akadnak köztük akikre jó érzéssel emlékszem vissza , s vannak olyanok akikről hadd ne mondjak semmit, bizonyára nekik se voltam a szívük csűcske. S már nem is leszek. A címképen – jobbra Csala László a Déli Hírlap alapító főszerkesztője, aki pontosan háromszor vett fel a laphoz.

Ki gondolta, sejtette volna előre, hogy az induló csapatból pontosan én leszek az aki végül utolsókáént lehúzza a rendőnyt és bezárja a bazárt. Sose hiszik majd el , nem volt könnyű lépés, nem volt más választás. Választásunk.  Mi sem bizonyítja jobban ezt, hogy mára a Délinél sokkal emblematikusabb újságok is nyomtalanul eltüntek.  S mint utánunk se potyogtak a krokodilkönnyek, mi is csak magunkat sajnáltattuk, hasonlóképen mosták le a palettáról az ország összes olyan lapját amely nem illett az éppen aktuális politikai képbe. Nincs ingyensör, háromhatvanas kenyér és az örökéletről se érdemes már álmodozni.

Balról a nagyon fiatalon elhunyt, igen tehetséges Braczkó István újságíró, egyidőben rovatvezetőm, is volt. Nagyon eltért a gondolkodásunk. Mellette dr. Erdős Ákos aki a legtöbbre vitte az életben. Nyomdatulajdonos és könyvkiadó lett. Gyerekkori barátom , részben neki is köszönhetem, hogy a kiadó vezetői engem jelöltek ki igazgatónak a rendszerváltás után. Mellette Radványi Évike a kor legjobb rendőrségi tudósítója. Velük szembe Makkai Márta a legempatikusabb olvasószerkesztő, kúlturális újságíró és Adamovics Ilona az Észak-Magyarország neves munkatársa. Bajban vagyok a többieke nem ismerem fel.
Barcsa Sándor az Észak főszerkesztő helyettese, – balró jobbra – Ónodvári Miklós a pártalapszervezet titkára, olvasószerkesztő , Gyarmati Béla a DH rovatvezetője később a Miskolci színház igazgatója és dr. Tok Miklós a városi tanács oktatási osztályának vezetője.

Kerényi László képei – aki másokat is felismer – ne hezitáljon írja meg.

Exit mobile version