A holokauszt utáni lengyel kárpótlás kérdése – már nem kérdés Az elmúlt hónapokban és a közeli hetekben is élénk diplomáciai vita tárgya lett a holokauszt lengyelországi áldozatai és túlélői után/számára megítélendő kárpótlás kérdése. A kérdés már nem egyszerűen a kárpótlás összege volt, hanem hogy egyáltalán lesz-e kárpótlás. Lengyelország az egyedüli ország Európában, ahol nincs és sohasem volt kárpótlási törvény. Még akkor sem, ha a második világháborús Varsó lakosságának egyharmadát zsidó lakosok tették ki, és hogy az ország akkori 3.5 millió zsidó lakosságának 90%-a odaveszett a haláltáborokban. Az elpusztítottak személyi és közösségi vagyona 1945 után az államra szállt, és az állam céljait szolgálta. Anélkül, hogy itt egészen a részletekbe mennénk a több évtizedes történések kapcsán, mégis megemlítjük a lengyel politika ingadozó tétlensége és szűkre szabott nemzeti szempontjai által vezérelt néhány állomását. 1945. október 26-án az akkori lengyel kommunista hatóság kiadta az ún. Varsói dekrétumot, ami minden varsói tulajdont visszavezetett Varsó városának, beleértve azokat is, amelyeket a náci németek raboltak el Varsó zsidó lakosaitól. Ez a dekrétum megengedte, hogy a régi tulajdonosok „ideiglenes tulajdonba” visszaigényeljék javaikat, de a hatóságok ezek legnagyobb részét fel sem dolgozták, vagy egyszerűen visszautasították. Ezek az igények az 1989-es rendszerváltás óta aktívnak számítanak. 2016-ban egy törvény azt mondta ki, hogy az akkori (azaz 1945-ös) igénylőknek hat hónap áll rendelkezésükre, hogy igazolják tulajdonjogukat, ezt követően a visszaigényelt tulajdonuk az Államkincstárra száll. A mostani, 2021-es törvény előzménye, hogy 1989-től évtizedenként több alkalommal is próbáltak kárpótlási törvényt alkotni, de hiába történtek erre kormányfői vagy államelnöki szinten is ígéretek (többek között az izraeli és az amerikai kormányzat felé), hol új kormány alakult, hol a Szejm oszlatta fel magát, hol az eljárási folyamatban évült el egy-egy javaslat. Kárpótlási törvény tehát nincs, ami alanyi jogon visszajuttatná a személyi és közösségi tulajdont eredeti tulajdonosainak vagy leszármazottainak, helyette van egy lehetőség bírósághoz fordulni, de az is csak igen szűkös időn belül. Új igények benyújtásáról pedig szó sincs. Az igény benyújtásától számított 30 év tehát valójában visszafelé fordítja az idő menetét, szinte lehetetlenné teszi a kárpótlást. A korábbi tapasztalatok sem igazán kecsegtetőek: azon kevés zsinagóga vagy temető esetében is, amelyeket korábban visszaszolgáltattak lengyelországi zsidó szervezeteknek, törvénnyel kötelezték a „kedvezményezetteket”, hogy rendbe hozzák és fenntartsák azokat. A személyi tulajdonra alig-százalékban megítélt összegek is elenyészőek voltak; jellemző, hogy egy, az érték 15%-ra kiterjedő kárpótlási törvényjavaslat is javaslat maradt. A napokban Mateusz Morawiecki miniszterelnök határozottan kijelentette, hogy „egyetlenegy zlotyt sem” fognak fizetni azokért a bűnökért, amelyeket a nácik követtek el. Nem csoda tehát, hogy a döntés ellen látványos diplomáciai lépésekkel tiltakozott Izrael, amire viszonzásul a lengyel fél eddig teljesen szokatlan hangon válaszolt. Még nem is olyan régen Magyarország és Ausztria mellett Lengyelország volt Izrael legfontosabb politikai támogatója az EU-ban. A „nemrég” óta már törvény gondoskodik arról, hogy megbüntessék azt, aki „lengyel”, és nem „lengyelországi” haláltáborokról ír/beszél (igaz, a börtönbüntetés kiszabásától Izrael tiltakozására meghátráltak), most pedig a „kárpótlás” hiú reményét csomagolták egy végső törvénybe. Képünkön: Komoly törvényhez illő szép virág a Szejm elnökségi asztalán (fotó: Katarzyna Czerwińska/Wikimedia Commons) |
 |
