SzántóGráf

ANNA HALÁLA – Csiba Gábor kitalált története – 2. fejezet

régi kórházi kép

Kisregény – 2. fejezet
Ez egy kitalált történet.
Egy régi, megtörtént eseménnyel kapcsolatos hasonlóság csupán a véletlen műve.
— A kórház —
Anna amikor nem dolgozott, szívesen sétált a hatalmas kórház udvarán a feltűnően széles és egyenes utakon. Ismerkedett, összerakta a látott és másoktól hallott ismereteit második otthonáról.
Kopott, szegényes, “egészséggyár” volt ez a kórház, pedig akkor még csak tíz éve működött. Nagy, kaszárnyaszerű épületeivel szinte rátelepedett a környező házakra.
Úgy hírlett, egykor, az 50-es években laktanyának épült és csak a nemzetközi helyzet enyhülésekor lett belőle kórház. Politikai foglyok építették, titkos tervek alapján. Az épületeken látni lehetett, hogy eredetileg nem betegek ellátására készültek és csak alakítgatták – hellyel-közzel sikeresen – az évek folyamán.
A kórház tömbjei tágas, központi parkot vettek körül. A szóbeszéd szerint ez lett volna a laktanya díszszemléinek a helyszíne.
A madarak által elhullajtott magvakból rendezetlenül kinőtt fák – bokrok dzsungelében egy-egy pirosra festett pad igyekezett vendégeinek kényelmét szolgálni.
A parkban esténként népes, varjakból álló madárraj telepedett le. A varjak, mint egy fekete szemfedő, úgy lebbentek fel, ha valami megzavarta pihenésüket.
Az épületek tágas, nyitott ajtajai reggelente szinte elnyelték, habzsolták az érkezőket, betegeket, orvosokat, nővéreket. Az osztályok folyosóit orvosok és nyomukban szaladó fityulás nővérek, szerszámos táskát cipelő műszakiak lepték el.
Tolókocsiban üldögélő amputáltak között zöld műtő-ruhás beteghordók tolták az ébredező betegeket.
Annát mindig meglepte a tíz-tizenkét ágyas kórtermek ágyainak szélén ülő betegek egykedvűsége, a kórtermek jódfoltos fala, a betegek szájából kilógó cigaretta és a mindent beborító bagószag. A hamutálnak használt üres konzerves dobozok időnként csörömpölve estek le a földre, melyet csikkek és hamu keveréke borított.
A kórháznak volt egy strandja is, pontosabban egy “tűzi-víz” tározó medencéje, amit strandolásra alkalmassá tettek, környezetét parkosították. A dolgozók szerették ezt a helyet, mert itt mindenkiről mindent meg lehetett tudni: ki-kivel, hogyan és meddig.
Minden pletyka ősforrása volt ez a hely.
A kórház “kultúrjában” tartották az ünnepségeket, unalmas dolgozói értekezleteket. Az oszlopokkal díszített “kultúrban” még mozi is volt és szombatonként táncos mulatság. A rendezvényeket állandóan körbelengte az étkezdéből beszivárgó klórszag és főzelék-”illat “.
Félelmetes híre volt a kórház legvégében elhelyezett kórbonctannak és a szervégető kemencének.
Kezdő nővérkék és ügyetlen beteghordók rémálma volt, amikor leküldték oda őket – különösen éjszaka – elhunytat elhelyezni.
Aztán ott volt a régi transzformátorház.
Anna úgy hallotta, hogy ebben az épületben tárolták valamikor a boncolás során eltávolított emberi agyakat. Akik megélték, borzongással vegyes félelemmel emlegették azt a napot, amikor az épület ajtaja magától kinyílt és legalább egy tucat, vödörben tartott emberi agy az ajtón át a kórház járdájára borult.
Anna hallott elkóborolt, megfagyott betegekről, udvari késelésekről.
Sokat beszéltek neki a szakiskola mögötti vadregényes park mozgalmas, el-elcsattant csókoktól és minden “egyéb“ hangoktól zajos éjszakáiról.
Fiatal orvosok izgalmas, pikáns történeteket meséltek az orvos-szállón és a nővérotthonban tartott bulikról, melyeken a kórház egyik igazgatója is rendszeresen részt vett.
Anna egy éjjel puskaropogásra ébredt. A kórház udvara felől hallott lövéseket.
“Ne aggódj” – nyugtatgatta Rita, a szobatársa. “Csak a kedvenc főorvosom vadászik a kóbor kutyákra.”
Ez a főorvos is ott volt azon a vadászaton, ahol kollégáját egy részeg tivornyán egy életre megnyomorították. Soha nem derült ki, hogy kinek a kezében sült el a fegyver. Azt rebesgették, hogy magasrangú pártemberek – köztük kórháziak – segítették elsimítani az ügyet.
Apropó pártemberek. A “személyzetis” – egy elvtárs – a munkahelyi szekrényében puskát, töltényeket tárolt és az egyik épület alagsorában kialakított “lőtéren” gyakorolt a kórház akkori igazgatójával.
A kórház falai nagyon sok fájdalmat, örömet, könnyet és szenvedést láttak, de talán sétái során ezért is érlelődött meg Annában véglegesen, hogy ez a kórház lesz az élete.
Lehet, hogy egy kép erről: 1 személy, álló és belső tér
Exit mobile version