Tapolcán lakni kiváltság. A
dombon az igazi, ott a levegő is
jobb. Bár a Görömbölyi utca végén
sem akármi, éjjel halljuk a bánya
gumis szállítószalagjának a surrogását vagy a hirtelen lefékezett
csillék csörömpölését. Meg lehet
szokni.
Májustól menetrendszerűen
költözünk ki az erdőszélre. Vakációra benépesül a város legzöldebb
negyede. Nappal a strandolóktól
visszhangzik a völgy, éjjel pedig a
keleti és a nyugati oldal veri viszsza a discomuzsikát. A Juno előtt
egymást érik az orosz bányászokat szállító buszok. Öröm látni
az élettel teli vigalmat. Látom, a
szomszéd asztalnál megéheznek
az egész napi lubickolástól. Számukra különös a módi, előételként rendelik az uborkasalátát. A
lenti, német söröző Jókai bablevese
kihagyhatatlan. A strand sarkában egymásba érnek a kifőzdék,
a pecsenyések és a büfések. Velük
szemben a mutatványos Gyuri
bácsi, a Harangi körhintás és céllövöldés aranykorát éli. Külföldi
vendégeim megvesznek a hangulatos Rózsakert vendéglőért.
Szemben a fürdő bejáratával
egy faházba várják az ínyencségekre vágyókat. Angol rokonainkkal ide járunk T-bone steakért.
Idáig azt se tudtam, eszik vagy iszszák, most már tisztában vagyok
vele, a szigetországban ez az egyik
legdrágább, ritkaságszámba menő
étek. Maradok is a hagymás rostélyosnál, mígnem egyszer sertéshúsból hozzák ki. Reklamálok,
mire másnap estére meglepnek egy
igazival. Házhoz hozzák.
Tapolcán nem lehet unatkozni.
Reggelre sártengerben fuldoklik
az utcánk, miközben klímakatasztrófáról, az olvadó jéghegyekről még semmit nem tudok. Csak
látom, hogy a Ladám beássa magát a földbe, másnap a Volán
darus kocsija emeli át a kerítésen. Két napig elmarad a reggeli
úszás. Máskor már virradatra ott
vagyok a Barlangban, mint Bástya elvtárs, magányosan szelem
a dögönyözővel szemközti félméteres vizet. Nem mindig vagyok
egyedül a félhomályban, ám a
legtöbbször csak a repülő bőregereket zavarom.
Három helyen is lehet teniszezni Tapolcán. Az oroszok nem kultiválják ezt a sportot, így a Juno
műanyagpályája a nyerő. A recepción lehet időpontot kérni, de lent
a gondnok dirigál. Sosem felejti elmesélni, a miniszterelnök családjához tartozik. Ha elfelejtené, én
kérdezem meg, hogy igaz-e, így aznap simán kapok még egy félórát.
Ha nem, akkor Kunsági Karcsitól
kunyerálok pályát.
Kedvencem a szocreál hangulatú önkiszolgáló strandbüfé a
Görömbölyi utca elején. Itt nosztalgiázom a családnak, ha unják,
ha nem, felemlegetem, gyerekkoromban a konyhán át osontam be
a strandra jegy nélkül. Hogy aztán
napi húsz forintból én legyek a császár a barátaimmal. Majd kérés
nélkül teszik elém a kakastaréjos,
finom, fehérbabos főzeléket a nagy
serclivel.
Augusztus 20. után kihalt a
nyaralóhely. Számunkra viszont
rendszeres a hosszan tartó tűzijáték. A Digép a hegy túloldalán
teszteli a gépágyúit. Éles, szaggatott tüzes csíkot eregetnek a Lófőtisztás irányába. Az elnyújtott,
tompa puffanásokra felriadunk.
Augusztus vége felé már nem
kerülgetjük az utcánkban nyaralók autóit. Egyre korábban sötétedik, és a nedves, nyirkos pára
ködként terpeszkedik a városrészre. Mondogatjuk, még egy nap,
és költözünk a szellemvárosból,
mint a fecskék. Vissza Miskolcra,
a városba…
Szántó István
