A város első professzionális üzemanyagkútja a Búza tér
szügyében alakul ki. Egy töltőfejes, kézi hajtású szivattyúval.
Édesapámmal legalább hetente egyszer járunk oda tankolni.
Ki nem szállhatok, nehogy már
elcsússzak a bűzös, fekete, olajfoltos betonon. Látom, apám
precízen leszámolja a rendőrség által kiadott üzemanyagbélyegeket, a kutas pedig tartja a
markát. Időnként talán seftelhetnek is, hiszen az adott hónapban fel nem használt jegyek
a következőben már érvénytelenek. A feketepiacon se érnek sokat, a városban alig néhány embernek van saját autója. 
Ha mamám is velünk van,
rendre elmeséli, ez a benzinkút a bácsikájáé volt. A háború után a Csengey Gusztáv utcában lakó dr. Janovitz István
kereskedő vásárolja meg. Mikor megtudja, hogy államosítják, családostól disszidál Hollandiába. A bejárónőjüknek azt
mondják, sétálni mennek, majd
egy Miskolcról felszálló kisrepülővel a Lajtán túlra veszik az
irányt. Az új tulajdonos a perecesi központú ÁFOR, az ásványolaj-forgalmi vállalatnak
még a hetvenes években is ez a
helyi zászlóshajója. Van még
egy bódészerű Hejőcsabán, a
Pesti úton és egy a Kilián-délen.
Egy Jávával kezdem a motorizációt, s mindvégig hűséges maradok a Búza téri állomáshoz.
Az első szürke Trabantommal is
mindig itt kötök ki, hetente kétszer harminc forintért tankolok.
A ragacsos üvegablakú, acélvázas pavilonban kell fizetni.
A korabeli shop szegényes, néhány ékszíj, biztosíték és hazai
motorolaj meg műanyag flakonos, keverékbe szánt olaj kelleti
magát. Ez az utóbbi nagyon kelendő a kétütemű autók üzemanyagához. Sokan pancsolunk,
az olajszőkítésnek még se híre,
se hamva, viszont az ÉPFU és
a Volán ziles sofőrjei százliteres
tételben adják el a jó orosz benzint. Városszerte hordószámra
tárolják, lottóházi pincénkben
is van. Literenként egy forintért
vesztegetik, balga, vagy nagyon
tehetős az, aki nem él a lehetőséggel. A kockázat minimális,
csak akkor hallunk erről, ha
egy-egy garázssoron rejtélyes
robbanás történik. Az se titok,
hogy a Búza téri kútnál is csencselnek ezzel.
Az egyébként sohasem forgalmas töltőállomás életében
az első nemzetközi olajválság
szokatlan eseményeket generál. Magam is beállok az Ady
hídig álló kocsisorba. Alig kétórás várakozás után legalább
négy húsz literes, benzinnel
teli marmonkannával leszek
gazdagabb. Mások még nagy
uborkásüvegekbe is spájzolnak.
Mikor este látom a híradóban,
hogy Nyugat-Európában is
megrohamozzák a kutakat,
megnyugszom. Ha nem nagyon taposom a gázpedált,
akár három hónapig is gondtalanul gurulhatok. Majd, ami
ezután vár rám s ránk, az már
gazdaságtörténelem. A kilónkénti három forint hatvan filléres kenyér ára még kőbe vésve,
de a benziné felfelé kerekedik.
S ez már rendszerektől függetlenül így is marad, a különbség
csupán annyi, hogy akkor még
ezt rákenhetjük az OPEC-re,
a telhetetlen, arab olajtermelő
országokra.
A rendszerváltás hajnalán
eltűnik, vagy feljebb költözik
az első miskolci benzinkút. Az
ÁFOR utódját, a MOL-t betámadják a nyugatiak. Nálunk
is megjelenik Bécsből Franz
Illés barátom, hogy berajzolja az OMV-shopok helyét. A
Tapolcai elágazáshoz egyszerre hármat tervez. Óriási a tiltakozás, hogyan lehetséges egy
óvoda mellé robbanásveszélyes
üzemet telepíteni. Megy a vita,
fokozódik a hiszti, majd egy delegáció jár Bécsben, és hazafelé csak megszavazzák, itt lesz
Európa első hármas tükörkútja. Franz barátom rettentően
büszke erre. Az se bántja, hogy
közben a középső hamarosan
bedobja a törölközőt. Sebaj,
mondja, csak Miskolcon épült
meg a világ első ilyen három,
egymással farkasszemet néző
kútjuk. Történelmet írtunk ezzel a szakmában.
Szántó István
