Laci barátom tősgyökeres miskolci családból származik.
A mostani Király utca bérházainak helyén állt – régen lebontott – ódon családi házuk.
Nagy, több generációs családként éltek itt együtt jóban- rosszban.
A második világháború őket sem hagyta érintetlenül.
A férfiakat – kivéve a nagyapát – elvitték katonának.
Az asszonyok, gyermekek, unokák maradtak csak otthon, vigyáztak egymásra.
Az orosz csapatok még csak közeledtek Miskolchoz, de a hírük megelőzte őket. Isznak, erőszakoskodnak és mindent elrabolnak – járta róluk.
A hír hallatán a családtagok a nagymama irányításával eldugták a ház és az udvar különböző pontjain értékeiket.
Az egyetlen férfi, a nagyapa – magas, nagy bajuszú, mindig kalapot viselő, tekintélyes ember – komoran nézte munkájukat.
Egyszer csak felpattant és mellét döngetve kiabálni kezdett:
”Jöjjenek csak ide azok az oroszok! Úgy pi..án rúgom őket, hogy elszállnak, mint a sóhajtás Miskolc felett.”
Az asszonyok és a gyerekek ámulva nézték a magabiztos férfit.
“Ez igen! Nagyapa egy igazi hős!” – lelkendezett a nagymama.
“Mostmár nyugodtan alhatunk, mert Ő megvéd minket ezektől a vademberektől.”
Nagyapa megdicsőűlve ült vissza helyére és elégedetten kortyolt bele poharába.
Eltelt néhány nap és megjöttek az oroszok.
Egyik délután durván belökték az ajtót és benyomult négy marcona, állig felfegyverzett katona.
Az egyikőjük ráfogta nagyapára a dobtáras géppisztolyát és rámordult: “DAVAJ!”
A HŐS falfehér arccal állt fel székéből, feltette a kezét, majd hirtelen alázatosan meghajolva köszöntötte, karjával betessékelte a katonákat:
“Tessenek csak jönni vitéz urak. Minden itt van, mindent megmutatok.”
Azzal körbevezette az oroszokat a házban, az udvaron és sorra mutatta meg, hol vannak eldugva a családi kincsek.
