Hiába játszunk a mutatókkal – csak fogy az időnk -gyorsabban rövidűlnek a perceink – a hasamat nem lehet becsapni , csak elcsapni

Ez volt az a nap amikor nekem már korán reggel át kellett tekerni drága Édesanyám és növére összes óráját. Kezdtem a kari időmérőikkel, majd a konyhából a szobában a faliakkal folytattam. Nem volt könnyű, mivel közben vizsgáztattak.  Egymás szavába vágva kérdezgették, előre vagy hátra kellene, nem emlékeznek rá, hogy a tévében miként is mondták.

Sikerült engem is megzavarniuk. Később egy óriási újítással rukkoltak elő.  Kitalálták, hogy azt az üvegburás aranyozott gagyi kvarcot, amelynek a tengelye előre-hátra riszálja magát hagyjam érintetlenül.  Ha ugyanis ránéznek rögtön tudják mennyi is az annyi, mihez képest kell kivárni a reggeli és az ebédidőt. Ma már párás szemmel gondolok ezekre a szép percekre. Nincs hová mennem az órákat állítgatni, s már az enyéimhez sincs sok kedvem.  Nem is értem mi a francnak próbáljuk magunkat becsapni, ámítani.  Hiszen hiába minden korrekció, az én hasam ma már 11 óra 00 perckor megkordult. S ha tetszik ha nem a reggeli hat órás sötétségben kibotorkáltam a szobámból. Engem már senki sem tud átállítani.  Annyiszor álltam át, hogy többé már soha, semmiért, még ha meg is fizetnének érte.

Egyébként most már Édesanyámékat is megértem. Jobban mint valamikor réges régen. Amikor már fogynak az óráink, perceink és felértékelődnek a pillanatok is sűrűbben nézegetjük a sebesen vágtató óra mutatóit. Fogy az időnk, megállítani nem tudjuk. Csak állítgatni….