SzántóGráf

Hogyan melegednek majd a vacogó németek – mi csak nem didergünk majd – a pincéből cihöltem a csutkát és a fekete gyémántot a cserépkályhába

Már nem is tudom mennyiszer néztem meg ezt az oktatófilmet, amelyet a németországi katasztrófavédelem készíthetett. Szürreális egy alkotás, azt mutatja, miként melegedjünk, ha nem lesz fűtés, ha elfogy a gáz és már nem pörög a villanyóra. Mindig tanul az ember. Lám a leleményes németek nem fagynak meg, hiszen néhány mécsessel, gyertyával és egy házilag összetákolt cserepekkel bármikor tudnak majd mini kályhát szerkeszteni. S, hogy összemelegedjenek, áthívják a szomszédokat. Közösen gyorsabban, intenzívebben könnyebb telelehelni a lakást. S a film szerint kell egy szinesbörú is a projekthez, nyílván a nagyobb tüdejük okán, vagy azért mert nem elég fényvisszaverők, hamarabb melegszik át a szoba. Fantasztikus. Ha még egyszer megnézem, kipróbálom, s már is megyek bővíteni a gyertyakészletünket, bár Mindenszentekről maradt még néhány érintetlen mécses. Pirosas üvegű kínai burával. Ezekkel még a virágcserép is kispórolható.

Mellbevágott a bejátszás végén elhangzó ígéret, nálunk ilyen nem történhet meg. Soha sem. Elhiszem, és nagyon bízok benne, de az ördög sosem alszik, mégsem álmos. Emlékszem gyerekkoromban egyetlen cserépkályha körül melegedtünk. Ezt is csak déltájban gyújtottuk be, ezzel temperáltuk a 131 négyzetméteres belvárosi lakásunkat. Igazi hodály volt, a konyhában rendre elfagyott az ólom vízvezeték cső, ilyenkor annyira kibontották a padlót, hogy leláttunk az alattunk lévő cérnaboltba. A megrepedt ólomcsövet rendre elkunyeráltam a szerelőtől, hogy ebből sajtolhassak légpuska lövedéket.

Egyébként nem volt időnk fázni, hiszen naponta legalább egyszer le kellett mennem az első emeletről a pincébe, hogy onnan a csutkát és a szenet vödrökben cipeljem fel a valamikori cselédkonyhában lévő faládába. Onnan pedig vihettem a nagyszobába a kályhához, amelynek a sütőjében volt a meleg vizet adó fazék. Sokszor gondolkodtam, kiizzadva, hogy megéri e  ez a nagy hajkurászás a melegért. Drága Mamám ilyenkor mindig felemlegette, hogy ő Auschwitzban a kemény telet egy estélyi ruhában vészelte át. Neki csak ez a rongy jutott, de soha nem fázott meg a sziléziai fagyban. Ott ahol vizeléskor már eljegesedett a test hűtővize. Az ötvenes évek elején – szüleimtől tudom – rám való gyerekkabátot aranyért sem lehetett venni, szerezni. Így aztán sok telet pokrócba tekerve éltem át. Nem volt elegáns, de mutatós lehetett.

Szóval nekem jólesett hallani, hogy bezzeg nálunk ez nem történhet meg.  Éhezni vagy fázni, a fene se tudja melyik elviselhetőbb. Szerintem egyik sem.  Jut eszembe erről a kedvenc slágerem, a soha se mondd, mert máris kimelegszem..

 

Exit mobile version