Nem titok, ma hetvenkedem. Utoljára. a faszabuk” jó vagy rossz voltából sokan gondolják úgy, hogy velem osztoznak a kárörömben. Mindenkinek köszönöm, eszébe jutattak Zukerbergék és társaik. Esküszöm, jólesik, bár ilyenkor nagyon röstellem, hogy bezzeg én nem vagyok ilyen figyelmes. Mivel a mai napomat viszonzó köszöngetéssel kellene elapróznom, e helyett mindenkinek ajánlom egy régi kedves történetemet. Kutya legyek, ha nem így esett meg. Kezdem is az ugatást.
Szóval volt nekem egy szakmabeli országos barátom Paulovics Guszti újságíró, rádióigazgató, aki az utolsó tíz évében a harcostársam volt. Az északnál. Bárhová mentem jött velem, beautóztuk a fél országot és a határ menti városokat. S amikor megvettem az első GPS-t, a navigációs eszközömet, nem győzött álmélkodni. Időnként még a kütyü mögé is benézett, hátha felfedez ott valakit. Éppen Ukrajna egyik közeli kisvárosának legeldugottabb utcájába értünk, minden térkép nélkül, amikor barátom kifakadt. Azt találta mondani, nem érti, hogy ez beszélő spiné honnan tudja, ki hol barangol, s hová akar menni és most éppen merre jár. Mivel a miskolci egyetemen mérnöknek tanult könnyű volt vele megértetni a csíziót. Majd másnap reggel ő is vett egy ilyen akkor még nyolcvan ezer forintért vesztegetett kütyüt a lábas ház alatti boltban. S mivel ezt még indulás előtt” szögelni kellett mindig rám hárult a beállítása. Szóval magam is vagyok ezzel a sok jókívánsággal – honnan is tudjátok, hogy ma hajnali fél négykor hetvenkedtem utoljára….Mindenkinek köszönöm, s hasonló vagy még jobbakat kívánok…
