Szívszorító reklám pereg
a képernyőn. Karácsonyra
időzítve egy telefonos cég jóvoltából. Az idős úr jártában-keltében mindenkivel
beszédbe elegyedne, ám a sorban mögötte állók rosszallással nézik az igyekezetét. Majd
hazaérve felkapcsolja a villanyt, s meglátjuk, mennyire
magányos, egyedül élő ember.
Számára a lehet-e a tíz deka
parizer hárommal több, nem
egyszerű kommunikációs panel. Ha rákérdez, hogy friss-e
a juhtúró vagy savanyú-e az
alma, maga se gondolja az ellenkezőjét. Számára az ezzel
járó beszélgetés lelki szükséglet. Ebben az országban csaknem egymillió magányos nő
és férfi él, miközben egy mobilszolgáltató megpróbálja elhitetni velünk, hogy beérjük
az éteren át zajló virtuális
emberi kapcsolattal. Jobb híján, talán.
Gyakornokként a szerkesztőség legforgalmasabb szobájában, dr. Völgyi Béla gyorsíró,
félállású tanár úrral osztoztam egy íróasztalon. Velem
szemközt Koltai Józsefné, Radványi Katika, a Miskolciaké a
szó rovat szerkesztője dolgozott. Egy emelettel lejjebb, az
Észak-Magyarországnál Boroczkiné Editke fogadta a panaszos olvasókat. Sajátos műfajt űztek mindketten, szinte
csaknem azonos szisztémával.
Az átkosban mindannyiunknak naponta legalább egy kosárnyi levelet hozott a postás.
Katika óriási élvezettel bontogatta a borítékokat, gyűjtötte
a bélyegeket, majd a kacifántosabb írásokat azonnal kiadta gépelésre.
Alig három hónapba tellett,
hogy megismerjem az összes
levelezőt, a rendszeresen és
váratlanul ránk nyitó panaszosokat. Számunkra mindannyian fontosak voltak.
Nekik köszönhettük, hogy hetente akár kétszer is összeállt
az olvasóink kedvenc oldala.
Ezek a válogatott írások, sirámok, kesergők és dicséretek
a gyászhíreknél és az apróhirdetéseknél is olvasottabbak
voltak.
Katika empátiában és türelemben verhetetlen volt. Úgy
huszonvalahány évesen röstellem, de a pokolba kívántam
a sok idős panaszkodót. Akár
félórán át is meséltek, hogy a
szomszéd a falon át valamilyen sugárral mérgezi, vagy a
házmester macskája ellopja
az újságot, de nem mer szólni senkinek. Bár lakásügyben
meg sem hallgathattunk volna
senkit, gyakran áthágtuk ezt
a szabályt. Csak azért, mert
egy idő után magamtól jöttem
rá, hogy mi nem egy egyszerű
szerkesztőség vagyunk, hanem
lelki segéllyel is szolgálunk a
rászorulóknak. Katikának sikerült, nekem sohasem, hogy
megálljam, és ne szakítsam
félbe a könnyeikkel küzdő monológok előadóit.
Túl praktikusan, racionálisan kezeltem az ügyfeleinket.
Különösen, ha előre tudtam,
de nem mondhattam, hogy kiket pellengérezhetünk ki és kik
az érinthetetlenek. Hadd oszlassak el egy téveszmét, nem
volt cenzúra. Csak bennünk
volt egy zsinórmérték, mindannyian tudtuk, kit-mit lehet
kiszerkeszteni. A patyolatot, a
vendéglátósokat, a fürdősöket,
a henteseket, a kereskedőket, a
rádió-tévészerelőket, az autójavítókat valóságos bokszzsákként kezeltük. Nem kíméltük a
piacosokat sem, és bármikor
rászálltunk a fagylaltosokra,
akik nem képesek ötven fillérért telemeríteni a kanalukat a jeges édességbe. Visszatérő témák: a szalámi végét záró
lemezt belemérték, belecsempészték a vásárló csomagjába,
és a taxis nem tudott pontosan
visszaadni a százasból. Mindezt megírtuk egy szösszenetben, de sosem tudattuk, ki volt
a vétkes, és a panaszosnak is
csak a monogramját jeleztük.
Különös, de sokszor megtörtént, hogy egyszerre akár többen is betelefonáltak, hogy
igazság szerint nem is úgy
volt, ahogyan megjelent. Hiába nyugtattuk meg, hogy nem
is róluk szól ez a cikkecske, ők
magukra ismertek. Egyébként
nem voltunk gonoszak, inkább
azt mondanám, a Miskolciaké
a szó egy biztonsági szelep volt
a rendszeren.
A felbosszantott, csalódott,
unatkozó nyugdíjasok, a hitüket vesztett emberek nálunk,
a Sajtóház harmadik emelet
306-os szobájában sorban állás nélkül kibeszélhették magukat. S sosem hagytuk végtelenül csörögni a telefonunkat.
Kármán néni, a recepciós
már névről ismerte a törzsvendégeinket. Maga döntötte
el, hogy kit engedjen hozzánk
vagy a szomszéd szerkesztőségbe. S fel is konferálta őket.
Jelezte, megjött Tódor bácsi,
a termofor kémény témában,
feldúltan egyenesen a MIK
vállalattól.
Mindenki tudta, mi sem
javítjuk meg a kéményt, de
nekünk elmondhatja. Meghallgattuk, megbeszéltük a
problémát. Majd Tódor bácsi
kisimultan leliftezett tőlünk.
Akkoriban még nem járta az
a problémamegoldó kérdés,
hogy akarsz-e róla beszélni.
S mit ad Isten, nekem is éppen most, karácsony táján jut
eszembe – mennyi magányos
lehet a tömegben.
Szántó István