SzántóGráf

A húzóba nem kértek sorszámot – megjelent a Miskolci Naplóban – mert rágni csak kell – otthagytam a fogamat

Sokszor otthagytam a fogam a Csabai kapui SZTK
harmadik emeletén. Nem is
olyan képletesen. A rendelőintézet főútra néző, hosszú,
harmadik emeleti szárnya, a
fogászat volt a legforgalmasabb. Sorszámosztáskor a liftig álltak. Ha nagyon hasogatott a güzü, választhattunk,
dagadt képpel szenvedünk,
vagy irány a húzó. Ott mindig
volt szabad fehérköpenyes.
Komlóssy Attila barátom,
sebész, fogorvos szakfelügyelő főorvos segít a szellemidézésben. Bár Diósgyőrben
kezdte a szájban fúrást, faragást és tömést, megerősíti, a húzó a folyosó vége felé
volt, mögötte már csak Fedor
és később Kovács Zsigmond
főorvos úr külön szobája lehetett. A húzóban egyszerre
két széken, sztereóban ment
a munka. Az előtéri beugróban egy véres vattacsomókkal teli köpködő jelezte, aki
idetéved, hagyjon fel minden reménnyel.
Amikor a fájdalomtól eltorzult képpel belevetettem
magam a nagy fekete bőrszékbe, a hangommal a bátorságom is elment. A hol
fáj, alsó, felső? – kérdésre
már csak mutogattam, bólintgattam. A tükrös kopogtatástól rögtön összementem. Attila szerint a szuvas
fogfájás nem a világ vége.


Páciensként persze mondhatom, nézőpont kérdése.
Majd maga is megerősíti,
a húzóban szolgálók tényleg
nem fontolgathatták, menthető-e a fogad, vagy keresztet vessünk rá. Aki besétált
oda, az már eldöntötte, egy
vagy két rágóval kevesebbel
is beéri. Bizarr orvosi hozzáállás, de akkoriban ez volt
az irányelv. Ne hagyjunk
szenvedni senkit.

fogorvos maszk

Magam is hoztam néhány
ilyen végzetes döntést. Szememet is behunytam, hogy
ne lássam a katonásan egymás mellett sorakozó csípőfogókat, gyökértépő szerszámokat. A doktor úr – az
éppen ügyeletes – felkapta
az első kézre eső fájdalomcsillapító fecskendőt és körbe szurkálta a fájó csontot,
ínyemet. Mintha az akkori
érzéstelenítők lassabban hatottak volna, de tovább zsibbasztottak. Hagytak is egy
jókora időt, hogy hassanak.
Majd amikor visszamentem, máris szembe találtam
magam a tállal, amelyben
skalpként gyűjtötték a már
önálló életet élő fogakat.
Attilától tudtam meg, hogy
annak idején a Csabai kapuban és Diósgyőrben is
Székely Zoltán, az utóbbi helyen meg még Kovács
Zsigmond voltak a főorvosok. Az ő szájsebészeti főorvosi kiváltságuk volt, nekik
nem kellett a húzóban rendelni. A többieknek napi két
óra volt az itteni penzumuk.

fogorvos foghúzás

Most öregségemre tudom
meg, hogy a foghúzás korántsem gyerekjáték. Barátom véleménye szerint egy
rossz, határozatlan mozdulat, és ha a gyökér elsőre nem
jön a foggal, jöhet a véső, kalapács. Egyébként ezeknek
a tömeges húzásoknak következményeivel már a múlt
század vége felé szomorúan
szembesültünk. Miskolcon,
a Zsarnain nem egyszer láttam: a szemüveggel teli lavór
mellett, protkókat is kínáltak. Nehéz volt elhinni, hogy
a kopott, homályos, esztékás
okulárék mellé valaki ilyen
alig használt protézissel lepje
meg magát.
Rá is kérdeztem megy-e az
üzlet – lekopogta az eladó,
még egy sem maradt a nyakán. Viszik, mint a cukrot.
Mert rágni csak kell…

SZÁNTÓ ISTVÁN

Exit mobile version