Amikor az az egypárti szlogen
járta, mi a gyalogosok pártján
állunk, én másról sem álmodtam, mint hogy az autó volánja
mögé üljek. A politikai analfabetizmusom kiteljesedett, képtelen
voltam genetikai örökségemmel
szakítani. Édesapám haláláig
sofőr volt, hamar megfertőzött
a benzingőz, gyermekkorom jó
idejét a Pobjedában éltem meg.
Így idejében kezdtem számolni a napokat, mennyi lehet még
hátra a jogosítványom megszerzéséig. Elsőre a honvédelmi
sportszövetségnél kopogtattam,
ott sorkötelezettként ingyen levizsgázhattam volna. Bár egyszer már befészkeltem magam
az olajzöld Csepel volánja mögé,
mégis az Autóközlekedési Tanintézetben, a mazsolaképzőben
kötöttem ki. Hiába grasszáltam
mezítelenül a sorozóbizottság
előtt, összekevertem a kéket a
zölddel, így elestem a hivatásos
jogosítványtól. Gyalogos golyófogónak ajánlottak.
A Miskolci ATI téesziroda-szerű épületsora a Dózsa
György utca végén, a Major utca
két szám alatt volt, a fészerben
parkoltak a dupla pedálos kocsik. Az intézet vezetői, Horváth
István, Nándori István és Varga
Béla, általában 8-10 főállású trénerrel képezték a jogosítványra
áhítozókat. A tarifák, a literenkénti háromforintos benzinárak
mellett elég szolidak voltak, talán 1600 forintból, egy havi átlagfizetés árából negyven órát is
cirkáltunk városszerte.
Az első oktatóm gyorsan érzékelte, hogy a kuplungot és
gázpedált szinkronban taposom. Pechemre, én ugyanis kimentem volna a világból. Úgy
hittem, egy álló napig, fáradtság nélkül is bírnám a kocsikázást. Ezzel szemben ő hol
anekdotázott, hol pedig hazavitette magát vacsorázni. Jó,
ha egy félórát pusztíthattam a
naftát. Cink Miklós mesterem
megengedőbb volt. A tapolcai
parkolónál kiszállt, s hagyta,
egyedül körözzek. Végül 1968
májusában levizsgáztam, és
még aznap kézhez kaptam a
jogosítványomat a Baross Gábor utcai rendőrségen. Másnap reggel az volt az első, hogy
magamhoz vegyem az éjjeliszekrényemről. Tudnom kellett, hogy nem álmodom.
Tóth Tibor gépjárművezető-oktató, a szakma ikonikus
alakja több mint fél évszázada
gyalogosokból képez autósokat.
Az MHSZ berkeiben kezdte,
majd az állami tanintézetben
folytatta. Az eltelt öt évtized
elegendő volt arra, hogy több
generáción át adja át a volánforgatás fortélyait.
Egy korabeli Oktávián tanult, jómagam pedig egy botváltós Moszkvicson. Megízleltük, megéltük, mi a különbség
az autók között. Tibor manapság már ritkán ül be az anyósülésre, eldöntötte: sok millió kilométeren át taposta a pótféket,
eljött az ideje, hogy maga is a
kormány mögött lazítson.
Tibor szerint az autók, az autózás technikai fejlődése megállíthatatlan. Felnőtt egy új
generáció, amely kötelező természetességgel tekint a jogosítvány
megszerzésére. S elhiszi magáról, hogy született Fittipaldi,
aki bármilyen helyzetben képes
megzabolázni az alatta szunynyadó lóerőket. Tibor három
kilométer után képes eldönteni,
kiből lesz jó pilóta, és ki az, aki
egy életen át görcsölő gyomorral
ül a kormánykerék mögé. Előre
sejti ki az, aki egy idő után feladja, belátja, sosem lesz képes egy
nyüzsgő forgalomban úrrá lenni a szorongásán. Az is megesik,
hogy ezt nem mondhatja meg a
tanulójának.
Egyébként az elmúlt évtizedek során minden változott
az oktatásban, a vizsgáztatásban. A számítógépes KRESZ teszt után a vizsgabiztosok hol
a jobb első vagy a hátsó ülésről
pontoztak. Az oktatók egyszer
velük mehettek, másszor pedig
már nem. Ez az utóbbi rendszer volt a legáttekinthetőbb, hiszen, ha visszafelé a vizsgabiztos vezetett, tuti volt a bukás.
Mostanában gyakran fellángol a vita, meddig vezessen,
meddig vezethetnek az idősek.
Kinek a felelőssége, ha egy nyolcvanon felüli autós karambolozik. Tibor barátom sem fiatalodik, ezért egyre liberálisabb.
Szerinte a vezetés, ha szórakoztat, fiatalít, megnyugtat és a gyakorlat fenntartása csak erősíti a
biztonságérzetünket a forgalomban. Autózunk, míg jól érezzük
magunkat a kormány mögött,
s mindaddig, míg semmi egészségügyi akadálya sincs, hogy
úrrá legyünk a járművön.
SZÁNTÓ ISTVÁN
