Kisbotosék nagyon szegényesen laktak a Búza tér sarkán, a korcsma melletti udvarban. Mire megmenekültek
a munkaszolgálatból és a koncentrációs táborból, már túl
voltak életük delén. Az ötvenes
évek végén csak mamámnak
suttogták, mostanra mindenből elegük van, kivándorolnak.
Izraelbe mennek. Itt olyan háború lesz majd, hogy maguknak idejük sem marad leszaladni a pincébe – Kisbotos néni
jóslata mélyen az agyamba
rögzült. Életre szólóan.
Ötvenhat októberében esténként harmincan szorongtunk a házmesteri szuterénban. Mint egy csapatépítő
tréningre csoportosan, dunnástól-párnástól battyogtunk
le Béla bácsiék pincelakásába.
Bár így is hallottuk a házunk
előtti dörrenéseket, a légnyomástól megrepedt ablaküvegek
csörömpölését, de az ötvenes
évek végére már mindezt elfelejtettük. Kisbotosék viszont
aligha. Nekik a háború összes
szörnyűsége a zsigereikben
rögzült.
A hatvanas évek derekán,
nem sokkal a kubai rakétaválság után, Miskolcon is kiállították a hirosimai atombomba
mását. Egy minden részletre
kiterjedő, polgári védelmi bemutató keretében fejtágítóval
spékelt filmet is vetítettek az
érdeklődőknek. Ebből megtudhattam, ha Miskolcot találat
érné, olyan harminc kilométeres átmérőjű körben minden elpusztulna. Megismertették, milyen védelmi eszközök állnak a
rendelkezésünkre egy nukleáris
katasztrófát követően.
Pontosan emlékszem, 1972
tavaszán, kora pirkadatkor
édesanyám riadtan ébresztgetett. A Vászonfehérítő utcai panelház harmadik emeleti ablakából magam is láthattam,
nyugati irányból egy hosszan
elterülő tűzgolyó teríti be a horizontot. Szép volt, de félálomban szörnyűnek tetszett. Azért
is, mert éjfélig tanulmányoztam a polgári védelem tudnivalóit, és előző nap olvastam
egy lengyel biztonságpolitikai
szakértő bestsellerét, a Hogyan
tör majd ki a harmadik világháború címmel. Aznap reggel
a szokásosnál jobban örültem
a kis szobámba lassan beszüremlő nap békés sugarainak.
Majd egy időre sutba dobtam
az összes, ezzel a témával foglalkozó irodalmat.
A Bajcsy-Zsilinszky utcai lakásunk minden ízében magán
viselte az újabb háborúra készülődés nyomait. Nem sokat
jártam le a pincébe, de elsőre
kitapasztaltam, a vastag, szigetelt ajtójú labirintus szabványos óvóhelyrendszer. Olyan
pórias. Semmire sem jó. Ide,
ha szükség esetén lemész, nem
lesz gondod, hogyan gyere fel.
Csibi Károly polgári védelmi ezredes mindig nyitott volt
az ilyen irányú érdeklődésemre, így amikor elsőként kapták
meg a Másnap című amerikai
filmet, levetíthettük a szerkesztőségben. Tökéletes szemléletességgel megnézhettük, milyen is
lehet egy nukleáris katasztrófa
utáni ébredés. Három nappal
később egy délutáni szundikálásból visító hangú szirénázásra riadtam. Mint megtudtam,
a szomszédos Gyöngyvirág utcai berendezés lett zárlatos. A
háborús filmekből jól ismert
morgással kezdett, majd egyre élesebben kelepelt. Ugyanazt
a hangot produkálta, amit ma
naponta hallunk az ukrán háborús tudósításokban. Emlékszem a riadtság és a tehetetlenség perceire. Üvölt a sziréna, s
gondolkodom, próba-e, vagy ez
már a valóság. S ha az utóbbi,
akkor mi a teendő, hová, merre
és minek. Sosem hittem volna,
hogy ezen egyszer még mi is komolyan töprenghetünk.
SZÁNTÓ ISTVÁN
