Azok táborába tartozom,
akik gyermekként hiába keresték a villanyvasutat a karácsonyfa alatt. Sokszor álmodoztam erről, de drága volt és
ezen még a Télapó sem segíthetett. Mire öregségemre csak
meglett, kiderült, az unokám
kívánságlistáján ez nem szerepelt, csupán a kedvemért ültük
körbe néhányszor a makettasztalt.
Hogy honnan eredhet ez a
kisvasút iránti vonzódásom,
könnyű kideríteni. Drága édesapámmal többször is utaztunk
a budai úttörő- és még gyakrabban a lillafüredi erdei kisvasúton. Az előbbinél még egy
tárcsát is kaptam, amely nagy
bánatomra azonnal beesett
az ablak alatti nyílásba. Így,
amikor a hatvanas és a hetvenes években mifelénk is tervezgették az erdei úttörővasutat,
gondolkodás nélkül feliratkoztam a pályázók közé. Emlékszem, a jeles bizonyítvány volt
az alapfeltétel.
Pintyili Gergely, a LÁEV
üzemigazgatója nem emlékezhet ezekre a múltbéli projektekre. Azt viszont tudja, hogy
a budai hegyekben zakatoló
Gyermekvasút máig sem vesztett semmit a népszerűségéből.
A motorvonat vezetésén kívül
a forgalmi feladatokat az ottani pajtások a vasúti személyzettel közösen látják el. S ma
sem könnyű abba a csapatba bekerülni, több a jelentkező, mint amennyire szükség
van. Az üzemigazgató szerint
manapság a MÁV felügyeli és
üzemelteti a Gyermekvasutat.
Tulajdonképpen azon kívül,
hogy biztosítják a kirándulók
utaztatását, maga a kisvasút a magyar államvasút egyik
toborzó- és kiképzőbázisa. Ők
jogosultak a forgalmi állomány
oktatására. A LÁEV – itt helyben – nem tudja megvalósítani a képzést és a gyermekek integrációját egy esetleges bükki
gyermekvasút megalapítására.
Annak idején is szép gondolat
volt, de akkor is csak az uniformisunk méreteinek a felvételéig jutottunk el. Bezzeg a szomszédunkban lakó Szegedi Józsi
bácsi állomásfőnök-helyettes
unokaöccse egy félévig szolgált
a normafai bázison.
Egyébként nem titok, a kisvasút iránti vonzódásom később sem csillapodott. A nyolcvanas években egy sínautóval
– talán egy pályára átalakított
Varszavával – bejárhattam
azt a Papírgyártól Mahócáig terjedő tizenegy kilométeres szakaszt, amelyet már csak
különvonatok és szervezett kirándulások úti céljaként használnak. Korábban ezen a vonalon még teherszállítás is
zajlott. Most is van egy ilyen
ARO felépítményes sínautójuk,
de sajnos járóképtelen.
A bükki erdei kisvasút mindig is a régió egyik legvonzóbb
turisztikai látványossága volt.
Kánikulában üdítő az utazás
a nyitott, ablaktalan kocsikban. Nem is olyan régen egy
nyugati sajtócézár családjával
egy különjáratot bérelt a teljes
vonalra. Tél volt, kinn nagyon
havazott s a vendégek ámuldoztak a kocsi végében elhelyezett kályhától. Lobogott a tűz,
befűtötte a kocsit, és a középre
felállított terített asztal mellől,
mint valami természetfilmet,
nézték a csodálatos bükki tájat. Mindannyian azt ígérték,
megosztják ezt az élményüket,
és csapatostul jönnek vissza
erre a feledhetetlen utazásra.
Az üzemigazgató szerint
már csak egy hét, és ismét birtokba vehetik a most még felújítás alatt álló Lillafüredtől
Garadnáig tartó hét kilométeres pályaszakaszt. Jelenleg 28
vasúti kocsival rendelkeznek,
és nagyon reménykednek, a
járvány elmúltával ismét teljes
erőbevetéssel dolgozhatnak, és
számítanak a forgalom növelésére. Ha minden jól alakul, az
idén ismét elindíthatják a szokásos decemberi mikulásvonatot is.
Jut eszembe, minden pályaudvar egyik feltűnő látványossága a vasúti kerekek kalapácsolása. A hozzám hasonló
bennfentesek tudják, ezzel a
kocogással, kongatással, hallásra szűrik ki a repedt vagy
repedező vasúti kerekeket.
Meglepő, hogy ezt az ősi biztonságtechnikai eljárást máig
sem sikerült automatizálni. A
kisvasútnál ezt sosem láthatjuk. Pintyili Gergely elmagyarázta, több okból sincs szükség
erre a kisvasútnál. Az itteni
kerekek, az abroncsok és az
úgynevezett vállfák állandó
ellenőrzés alatt állnak. Többféle gyártmányúak, még van
köztük eredeti diósgyőri is. Ám
ami lényeges, a járműparkjuk
átlagos haladási sebessége – inkább andalgásnak mondanám
– nem sokkal haladja meg az
óránkénti húsz kilométert. Ez
egy igazán megfontolt, biztonságos tempó.
Megnyugtatott. A nyáron ismét kisvasutazunk, újra zakatolunk.
Itt nem kell a kocogtató ember – megjelent a Miskolci Naplóban
