Két helyre jártam általánosba, hét évig a miskolci, belvárosi Kossuthban koptattam
a padot, majd végül a Palócziban végeztem. Az elsőben
még legalább százesztendős,
olyan egybeépített padokban
szorongtunk, amelyekben már
csak a tintatartó lyuka és a
tollszárpihentető vályú maradt épen. Igazi kényelmetlen,
fapados osztály, az ülőkét és az
írótáblát hiába mázolták újra,
egynapi olvasnivalót véstek
bele. Elődjeink az itt jártamtól
az egyszeregyig a világ minden
okosságát, bölcsességét ránk
hagyták.
Mi nem ismerhettük a vidéki kényszerkoedukált osztályok
világát. Fiúk voltunk, magunk
között, így mindennaposok
voltak a könnyű, becsengetésig tartó bunyók. Sokat verekedtünk, nem volt min, miért,
így csak a győzelem öröméért. Voltak köztünk szelídek,
jámborok és vadak. S mindig
akadtak olyanok – nemcsak
egy fejjel magasabbak, hanem
ugyanennyivel okosabbak -,
akik szétválasztották a dulakodókat.
Emlékeimet egy vérbeli pedagógussal, Peidl Rezsőnével, Emmikével osztottam meg. Fél évszázadig állt a katedrán, s most
a Szépkorúak otthonából, túl a
nyolcadik ikszen, napi szinten
érdeklődik az oktatás világának
mindennapi történései iránt.
Kettőnknek együtt legalább egy
évszázadra visszamenő tapasztalatunk lehet.
Az alsó tagozatban, ha óra
közben kihívták a tanítót, a
tábla elé állított egy eminens
nebulót. Egy született strébert,
aki krétával véste fel a rosszakat és a jókat. Engem sosem
állítottak ilyen felelősségteljes
kihívás elé. Éppen ezért mindig áhítoztam erre. Ez volt az a
pont, amely eldönthette, kiből
mi lesz, ha megnő. Ki az, aki él
vagy visszaél a ráruházott hatalmával, és egyedül döntheti
el társai sorsát. Emmike szerint, mint matekszakos középiskolai tanerő, pályája során
sosem élt az ilyen nyilvános,
listás fegyelmezéssel.
Ő maga 1957-ben érettségizett és öt év múlva állt fel a
számára valóban a világot jelentő katedrára. A tábla elé,
hogy egyenletekkel szórakoztassa a tanítványait. Megjegyeztem kitárulkozó vallomását, elmondta, folyamatosan
érzékelte a matematikát oktatókkal szembeni ösztönös
gyűlöletet. Elmélete szerint
többségben vannak, akik ezt
a tantárgyat sosem kedvelték.
Ennek ellenére persze a tanítványai, kollégái megkülönböztetett tiszteletet tanúsítottak
iránta, amit viszont az általa
képviselt „férfias” tantárgynak
is tulajdonit. Büszke rá, hogy
még a kollégái is őt kérték meg
segíteni, ha olyan rendbontással szembesültek az osztályban, amivel szemben tehetetlennek bizonyultak. Egyszer,
egy csaknem 190 centi magasságú fiú fenyegetőleg lépett fel a
szomszédos osztályban. Helyre
tette, sőt még a szüleihez is ellátogatott figyelmeztetni őket a
fiuk viselt dolgaira.
Hajdanán nem voltak iskolarendőrök és nem is hiányoztak, viszont nélkülözhetetlenek voltak a nyugdíjas
pedellusok, akik áramszünet
idején a csengőt rázva járták végig az iskola folyosóit.
Emmike idejében elképzelhetetlen lett volna, hogy egy tanuló kezet emeljen a tanítóra
vagy valamiért a szülei fenyegessék.
Mi még csak birkóztunk,
bunyóztunk, két vállra fektettük egymást, de ügyeltünk,
ne okozzunk társunknak fájdalmat. Egy kézcsavarás még
belefért, de a pofozkodás ritkaságszámba ment. Halkan
mondom – a nádpálcás tanári körmöst s pajeszcsavarást
is elviseltük. Túléltem. Otthon
meg elhallgattuk. Életemben
egyszer kaptam még egy nyaklevest is, a Földesben, Sooki
Pista bácsitól, mert énekórán
kinéztem az ablakon. Hívhatta
volna az iskolarendőrt, de még
nem volt. Saját kezűleg rendezett le.
Rá ötven évre egy hejőcsabai
istentiszteleten nosztalgiából
felemlegettem előtte, s megköszöntem.
Tanár úr sem felejtette el,
nyakamba csimpaszkodva kérlelt, most rögtön adjam vissza.
Majd egy jóleső ölelés közben
elsírtuk magunkat.
