Rejtélyes katasztrófák sorozata

1968 a tengeralattjárók fekete éve volt. A francia Minerve egy órányára Brest-től, a francia flotta nagy kikötőjétől tűnt el az Atlanti-óceánon és máig nem találták meg. Az izraeli Dakar nevű tengeralattjáró Ciprus közelében süllyedt el, és csak 1999-ben bukkantak rá a roncsára. Az amerikai Scorpion nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró az Azori-szigetek közelében eltűnt, a roncsát öt hónappal később találták meg. Egyik katasztrófa egyértelmű okát sem sikerült kideríteni.

Abban az évben a negyedik ilyen megmagyarázhatatlan eset a szovjet K-129 tengeralattjáróval történt, amely Petropavloszk és Midway között nagyjából félúton nyomtalanul eltűnt a Csendes-óceánon.

A szovjetek rájönnek, hogy eltűnt egy tengeralattjárójuk

A szovjet Csendes-óceáni Flotta a K-129 indulása után egy hónappal váratlan mozgolódásba kezdett, mert a tengeralattjáró nem jelentkezett a megadott időben.

A szokatlan tevékenységet először a USS Barb amerikai tengeralattjáró jelentette. Azt közölte az amerikai flotta parancsnokságával, hogy több tucat szovjet hajó, köztük 4-5 tengeralattjáró futott ki a petropavlovszki kikötőből, A Barb szerint amint az egységek elhagyták az öblöt, aktív szonárjaikkal vadul elkezdték pingetni az óceánt.EZ CSAK AZT JELENTHETTE, HOGY EGY ELTŰNT TENGERALATTJÁRÓT KERESNEK.

Bernard M. Kauderer, a Barb kapitánya így nyilatkozott később erről:

Teljesen szokatlan volt, hogy semmilyen erőfeszítést nem tettek azért, hogy rejtve maradjanak, pedig ez a tengeralattjárók esetében alapvető. Az aktív szonár sok-sok kilométer távolságból hallható a víz alatt, ők pedig folyamatosan pingettek, holott pontosan tudták, hogy figyeljük őket. Aztán a felszínre jöttek, kódolatlan rádióüzeneteket küldtek, majd újra lemerültek és pingettek tovább. Egyértelmű volt, hogy valaki megnyomta a pánikgombot a szovjet flottánál. És az is, hogy nem tudják, hol van az eltűnt tengeralattjárójuk.

A szovjetek Kamcsatkától kb. 500 kilométerre keresték a K-129-et, csakhogy a roncs nem ott volt.

Ki találja meg előbb a K-129-et?

Az amerikai flotta a légierő atomrobbanások megfigyelésére létrehozott elektronikai felderítő ügynöksége, az AFTAC segítségével megvizsgálta azokat a hangfelvételeket, amelyeket a tenger fenekén elhelyezett passzív szonárrendszer, a SOSUS és a légierő mélytengeri hidrofonjai készítettek.

AZ ADATOK SZERINT MÁRCIUS 11-ÉN ÉJFÉLKOR KÉT ROBBANÁS TÖRTÉNT ITT AZ ÓCEÁNBAN, ÉS CSAK EGY TENGERALATTJÁRÓ LEHETETT ÉRINTETT, MERT FELSZÍNI HAJÓ NEM VOLT A KÖZELBEN.A szakemberek háromszögeléssel kb. 9 kilométeres pontossággal – egyes források szerint 4 kilométer pontossággal – meghatározták a hangforrás helyét. Ezen a szakaszon az óceán 4900 méter mély.

A flotta azonnal elindította a helyszínre a USS Halibut nevű atomtengeralattjárót. A Halibut harci egységként már nem számított értékesnek, de kellően nagy volt ahhoz, hogy a hajótestben berendezzenek egy szupertitkos felderítőrészleget, és így részt vehetett egy különleges kémprogramban.EBBEN A TITKOS PROJEKTBEN SZOVJET FEGYVEREKET, ELSÜLLYEDT TORPEDÓKAT, VÍZBE EJTETT BOMBÁKAT ÉS FELDERÍTŐ BERENDEZÉSEKET AKARTAK FELHOZNI A TENGERFENÉKRŐL.A Halibutot ezért felszerelték egy távirányítású, 2 tonnás, víz alatti szonár- és kamerahordozó eszközzel, amit Fish-nek hívtak a matrózok. A Fish felvételeit még a Halibuton elő tudták hívni, mert egy sötétszobát is berendeztek erre a célra. A program annyira titkos volt, hogy a Fish és a „kémek” közelébe senki nem mehetett a kapitányon kívül.

A HALIBUT HÁROM HÉT ALATT MEGTALÁLTA A K-129 RONCSÁT.A következő hetekben 20 ezer fotót készített a roncsról és tökéletesen feltérképezte az állapotát. Lyndon Johnson az év végén ezért az akcióért elnöki dicséretben részesítette a Halibut legénységét, akik csak egymás között büszkélkedhettek a kitüntetéssel, mert a műveletet szigorúan titkosnak minősítették.

Megvan a roncs, most mi legyen?

A fotók azt mutatták, hogy a K-129 egy Golf II (eredeti, szovjet nevén Projekt 629A) ballisztikus rakétahordozó volt. A tengeralattjáró az oldalán, két nagy darabban feküdt az iszapban. Valószínűleg akkor tört ketté, amikor nekiütődött a tengerfenéknek.

A tornya hátsó része is leszakadt, de a torony első fele sérülésmentes volt. Ez pedig azért kulcskérdés, mert a Golf II típusú hajók a toronyban hordoztak három SS-N-5 Sark/Serb (szovjet nevén R-21) rakétát, egyenként egy 800 kilotonnás robbanófejjel.

A fotók alapján Langley-ben, a CIA központjában pezsgőt bontottak, mertA RONCS KELLŐEN JÓ ÁLLAPOTBAN VOLT AHHOZ, HOGY HA VALAHOGY A FELSZÍNRE HOZHATNÁK, ÁTTANULMÁNYOZHATNÁK A RAKÉTÁIT, A TITKOS IRATOKAT VAGY A SZONÁRT.A CIA szerint tehát a K-129 egy hírszerzési kincsesbánya volt, amiről nem szabad lemondani.

Az új elnök, Richard Nixon 1969 augusztusában személyesen engedélyezte egy különleges Operatív Törzs létrehozását a CIA Tudományos és Technológiai Igazgatóságán belül, amelynek egyetlen feladata volt: a K-129 kiemelése a Csendes-óceánból.

Nem volt még olyan a történelemben, hogy egy ország azt mondta volna, találtunk egy tengeralattjárót 5 ezer mélyen, gyerünk, szerezzük meg,

nyilatkozta az akcióról Vince Houghton, a washingtoni Nemzetközi Kémmúzeum kurátora, a Smithsonian Intézet magazinjának.

A Project Azorian

1969 egy reggelén Curtis Crooke vezető mérnök épp egy értekezletet tartott a munkatársainak a mélytengeri olajkutatásokkal foglalkozó tervezővállalat, a Global Marine központjában, amikorHÁROM SÖTÉT ÖLTÖNYÖS FÉRFI VIHARZOTT BE KOPOGÁS NÉLKÜL AZ IRODÁJÁBA, ÉS AZT MONDTÁK, AZONNAL BESZÉLNI AKARNAK VELE.Az értekezletet félbeszakították, Crooke félrevonult az öltönyösökkel. Az ismeretlenek vezetője, egy John Parangosky nevű férfi, ezt mondta:

A CIA-nek dolgozunk. Gondolom, tudja, mi az. Mi tudjuk, maguk kicsodák. Maguk az egyetlenek, akik választ adhatnak arra a kérdésre, lehetséges-e felemelni egy 2 ezer tonnás tárgyat az óceán fenekéről, 5 ezer méter mélységből?

Parangosky a CIA egyik legmegbecsültebb kutatási-fejlesztési programigazgatója volt. Ő vezette egyebek mellett a U-2 és az SR-71 nevű felderítő repülőgépek kifejlesztését. Itt most azt a feladatot kapta, hogy oldja meg a szovjet roncs megkaparintását.

A MŰVELETNEK A PROJECT AZORIAN KÓDNEVET ADTÁK.

Az akció részleteihez csak egy nagyon szűk csoport férhetett hozzá. Ezt a csoportot Jennifernek nevezték, és ennek a csoportonak a kódnevét tévesztették össze az oknyomozó újságírók az akció fedőnevével, ezért később évekig Project Jenniferként aposztrofálták a hadműveletet.

A Global Marine és a CIA szakemberei arra jutottak, hogy egyetlen módon lehetséges a tengeralattjáró kiemelése: ha a mélytengeri olajfúró berendezésekhez hasonló csövek segítségével leengednek egy emelőszerkezet, amelynek markolókarjai megragadják a roncsot és az egészet lassan felemelik a felszínre. Mindehhez szükség volt egy speciálisan átalakított vagy eleve erre a célra épített hajóra. A második mellett döntöttek.

Építenünk kell egy Titanic méretű hajót, de úgy, hogy a szovjetek ne gyanakodjanak

Ma már kideríthetetlen, kitől származott az a zseniális ötlet, hogy kérjék fel a különc milliárdost, Howard Hughes-t arra, falazzon a CIA-nek. Mindenesetre amikor Hughes-t megkeresték, azonnal igent mondott.

Azzal, hogy egy korabeli celebritást választottak a fedősztori főszereplőjének, mindenkivel elhitették, hogy ez nem lehet fedősztori,

magyarázta a művelet sikerét Norman Polmar történész, aki könyvet írt az esetről.

A fedősztori az volt, hogy Hughes megrendelésére megépül egy hatalmas, mélytengeri bányászati hajó, amely az óceán fenekén található, értékes érceket fogja majd a felszínre hozni. A megrendelő tehát a Summa Corporation nevű vállalat volt.

A FEDŐSZTORI HIBÁTLANUL MŰKÖDÖTT. HUGHES ÉS PARANGOSKY EMBEREI INTERJÚKAT ADTAK, KONFERENCIÁKRA JÁRTAK ÉS MINDENÜTT HIRDETTÉK, HOGY HOWARD HUGHES-NAK VALÓBAN VAN MÉLYTENGERI BÁNYÁSZATI ÉRDEKELTSÉGE. TELEKÜRTÖLTÉK A SAJTÓT AZZAL, HOGY A VILÁG MAJD A CSODÁJÁRA JÁR ENNEK AZ ÚJ, HIGH TECH ÉRCKUTATÓ- ÉS BÁNYÁSZATI HAJÓNAK.

Az új hajót a Global Marine egy frissen alapított leányvállalata, a Global Marine Development tervezte. Ez a 75 fős leányvállalat természetesen a CIA fedőcége volt, és titkos alapokból finanszírozták a működését, különben el kellett volna számolni a közpénzzel a Kongresszus előtt – az pedig egyet jelentett volna a projekt nyilvánosságra hozatalával.

Ez a leányvállalat toborozta az új hajó személyzetét is, akiket előbb-utóbb be kellett avatni abba, hogy nem ércet fognak kutatni az óceánon.

HOGY A SAJTÓT FÉLREVEZESSÉK, AZ AKCIÓT IRÁNYÍTÓ CIA-KÖZPONTOT HUGHES VÁLLALATA, A HAJÓ „MEGRENDELŐJE”, A SUMMA CORPORATION IRODÁI KÖZÖTT REJTETTÉK EL, A KALIFORNIAI SAN FERNANDO-VÖLGY EGYIK NAGY IRODAHÁZÁBAN.A Summa irodái az ötödik emeleten voltak, ezért a CIA-tisztek munkába menet mindig az ötödiken szálltak ki a liftből, majd egy titkos lépcsőn mentek fel a hatodik emeletre, ahol a Project Azorian csapata dolgozott.

A program költségvetését nem sikerült tartani, olyannyira, hogy a Fehér Ház majdnem lefújta a Project Azoriant. A CIA végül 1971-ben lélegezhetett fel, ekkor kaptak végleges pénzügyi engedélyt az akcióra, a túlköltekezés és annak ellenére is, hogyMAGUK A HÍRSZERZŐK IS CSAK 10 SZÁZALÉK ESÉLYT ADTAK A SIKERES KIEMELÉSNEK.

A Hughes Glomar Explorer

Az 51 ezer tonnás hajó építése 1971-ben kezdődött és 73-ban adták át a CIA-nek. A hajó végül 350 millió dollárba került, ez ma másfél milliárd dollárt ér.

A Glomar Explorer tényleg úgy nézett ki, mint egy óceáni kutatóhajó, hatalmas daruszerkezetekkel és fúrótoronnyal, amelyek segítségével a tengerfenékről lehet felhozni az ércrögöket. A valóságban úgy építették meg, hogy elférjen benne egy olyan emelőrendszer, amely képes egy 2700 tonnás, 100 méter hosszú tengeralattjárót felemelni 5 kilométer mélységből.

Ez az emelőrendszer önmagában több ezer tonna súlyú volt, és több kilométer hosszú acélcsőből, acélelemből és drótkötélből állt. Bonyolult, számítógépek-irányítású, automatikus vezérlő-berendezés is tartozott hozzá, amellyel a hajót az emelés közben egy helyben lehetett tartani. Fontos volt a stabilitás is, hiszen a magas daruk és a magas súlypont miatt egy vihar nagy kockázatot jelenthetett.

Glomar Explorer legkülönösebb jellemzője az volt, hogyA HAJÓTEST KÖZEPE ALUL NYITHATÓ VOLT. ÍGY SENKI NEM LÁTHATTA, HOGY MIT EMELNEK FEL A TENGERFENÉKRŐL. HA A KÉT HATALMAS ALSÓ AJTÓT BEZÁRTÁK, A VIZET KI LEHETETT SZIVATTYÚZNI EBBŐL AZ ÓRIÁSI MEDENCETÉRBŐL, ÍGY ARRA KÉSZÜLTEK, HOGY A SZOVJET RONCSOT MAJD A HAJÓN FOGJÁK ÁTVIZSGÁLNI.A CIA az esetleg radioaktivitás miatt egy kereskedelmi konténerben berendezett nukleáris labort telepített a fedélzetre. Az ártatlan áruszállító konténer szintén az álcázást szolgálta.

A hajó 1974. június 21-én, 178 emberrel a fedélzetén elindult a roncs kiemelésére. Eddigre a személyzet minden tagját tájékoztatták a műveletről.AZ EMBEREKRE INGYEN ÉLETBIZTOSÍTÁST KÖTÖTT A CIA, MERT A GLOMAR EXPLORER VÉDTELEN VOLT EGY SZOVJET TÁMADÁSSAL SZEMBEN, A FEDŐSZTORI MIATT NEM KÍSÉRHETTE HADIHAJÓ.Nixon elnök utasítására a munkát júliusban, a megérkezésük után csak akkor kezdhették meg, amikor az elnöki különgép már elhagyta Moszkvát – Nixon ugyanis éppen Brezsnyevvel tárgyalt a szovjet fővárosban.

A szovjetek gyanakodnak

A Glomar Explorer július 4-én érkezett meg a roncs fölé, és 4 nap múlva megkezdték a berendezések próbáit – nem szabad elfelejteni, hogy az idő sürgetése miatt az emelőszerkezetet útközben,  és persze, teljes titokban, a víz alatt szerelték fel a hajóra. Hogy működik-e majd, azt senki nem tudta.

A Gilda nevű tájfun miatt aztán felfüggesztették a teszteket, és csak július 13-án folytatták őket. Július 17-én a Harriet nevű trópusi vihar megérkezett a térségbe, így a szükséges javításokat és beállításokat szélviharban kellett elvégezni a fedélzetre emelt berendezéseken.UGYANAZNAP AZ AMERIKAI FELDERÍTÉS JELEZTE A GLOMAR EXPLORERNEK, HOGY MÁSNAP ODAÉR A HELYSZÍNRE EGY SZOVJET KÉMHAJÓ.

A szovjetek ugyanis gyanakodtak. Bár azt nem tudták, hol süllyedt el a K-129, és az elemzőik eleinte lehetetlennek tartották a mélytengeri roncsmentő akciót, azt hamar észreveték, hogy egy hatalmas amerikai hajó megáll a Csendes-őceán közepén és napokig ott marad.

A Csazma nevű megfigyelő hajót a szovjet rakétakísérletek és az űrrepülések követésére használták a szovjetek, és mivel most viszonylag közel volt, a Csendes-óceáni Flotta felderítőfőnöke kiadta a parancsot: megfigyelni, mit művelnek az amerikaiak.

A Csazma 500 méterre megközelítette a Glomar Explorert, a matrózai fotózták, és a helikoptere is felszállt, hogy több kört írjon le az amerikaiak körül. Gresham kapitány elrendelte, hogy rakják tele ládákkal és fémhulladékkal a Glomar Explorer helipadjét, nehogy a szovjetek le tudjanak szállni a hajóra. Közben a két hajó udvarias rádiózásba kezdett.

Csazma (Cs): Épp hazafelé tartottunk, amikor meghallottuk az önök ködkürtjét. Mit csinálnak itt?
Glomar Explorer (GE): Bányászati tevékenységet folytatunk.
Cs: Milyen típusú a hajójuk?
GE: Mélytengeri bányászati hajó.
Cs: Meddig maradnak?
GE: Kb. 3 hétig.
Cs: Minden jót önöknek.

A Csazma nem zaklatta sokáig a CIA hajóját, mert fogytán voltak a készletei. A szintén szovjet SZB-10 nevű vontató viszont 2 nap múlva megjelent, és ez már sokkal idegesítőbben viselkedett – ráadásul ekkor már a Glomar Explorer megnyitotta a titkos ajtait a hajó fenekén, és a medencetérből az óceánba engedte a befogószerkezetet. A vasszörnnyel, amelyet a matrózok Clementine-nak neveztek el, rengeteg baj volt, ezért lassabban sikerült a leeresztés, mint remélték.

Ráadásul egy alkalommal elszakadt egy dótkötél, és Clementine felszíni ellensúlya, egy 15 tonnás acéltömb, amelyet daruk tartottak a levegőben, ráesett a fedélzetre. A hajónaplóba ezt írták be:

Pokoli ütés volt.

A Glomar Explorer szerencsére nem sérült meg, szerencsére senki nem állt az ellensúly alatt, és szerencsére Clementine sem zuhant le az óceán fenekére. De annyi gondot okozott az egész emelőszerkezet, hogy a kiemelési művelet helyettes vezetője ezt jegyezte be a saját naplójába:

A nehézteher-emelő rendszer csak marginálisan képes a működésre.

Kiemelik a K-129-et – illetve, nem egészen

Végül július 28-án a Clementine-ra szerelt szonár és tévékamerák jelezték, hogy elérték a célt. Az amerikaiak néhány méterre voltak a vágyott zsákmánytól.

Döbbenetes élmény volt. Tisztán láttuk a részleteket. Rákok másztak a talajon és gránátoshalak úszkáltak a roncs körül. A tengeralattjáró orrán pl. azonnal kivehető volt egy vonószem. Hátrébb látszott a torony és rakétacsövek, már ami megmaradt belőlük. Eléggé össze voltak nyomódva. Valaki azt mondta, hogy az egyik csőben látszik valami, talán egy rakéta,

Raymond Feldman, a Lockheed főmérnöke így írta le a pillanatokat, amikor rábukkantak a K-129-re.

A mérnökök és technikusok óvatosan leengedték az emelőszerkezet többi elemét, amely majd segít felemelni a tengeralattjárót az óceán fenekéről. Clementine a roncs fölé úszott és befogta azt. Augusztus 1-jén, nem sokkal éjfél után a K-129 megmozdult.

2 órával későbbA TENGERALATTJÁRÓ, HAT ÉVVEL ÉS NÉGY HÓNAPPAL AZ ELSÜLLYEDÉSE UTÁN TELJESEN ELSZAKADT A TALAJTÓLés lassan megkezdte az 5 kilométeres utazását a titkos medencetér felé.

Az emelőrendszer eleinte jól működött. Olyannyira, hogy reggel 6 óra 25 perckor a mérnökök tudományos megfogalmazással ezt jegyezték be a hivatalos naplóba:

A cső rohadt nagy sebességgel jön felfelé („pipe going like a son of a bitch”).

De az öröm nem tartott sokáig. 5 perc múlva le kellett állítani a műveletet, és 2 órás javítás következett. Aztán amikor Clementine már 2 ezer méternél tartott, egyszer csak történt valami furcsa. Sherman Wetmore, a Global Marine projektvezetője így mesélte el a történetet:

Épp egy gyors kávézós meetinget tartottunk a konyhában, amikor a hajó megrázkódott. Olyan érzés volt, mint egy kisebb földrengés, amit már sokan sokszor éreztünk Kaliforniában. De az a szárazföld volt, ez meg egy hajó. Tudtuk, hogy baj történt.

A zűrzavarban csak majdnem egy óra múlva vették észre, hogy a K-129-ből egy mindössze 12 méteres rész maradt meg Clementine markolókanalai között. A többi 30-32 méter, amit órák óta emeltek fölfelé az orral együtt, kicsúszott a szerkezetből és visszaesett az óceán fenekére.

A mérnökök és technikusok nem tudtak mást tenni, mint folytatták a megmaradt roncsdarab emelését. Mivel a szovjet SZB-10 kémhajó még ott ólálkodott, 150 méteres mélységben megállították a Clementine-t. Hogy meg tudják állapítani az emelőszerkezetet állapotát, technikai búvárok ereszkedtek le ide, és amit tudtak, ki is javítottak, nehogy elveszítsék a megmaradt roncsdarabot is. Végül az eddiginél is óvatosabban folytatták az emelést.AUGUSZTUS 6-ÁN ESTE A K-129 MARADVÁNYA FELÚSZOTT A MEDENCETÉRBE.A sors iróniája, hogy a szovjet SZB-10 épp ekkor unta meg az őrködést, és bár először ismét 75 méterre is megközelítette az amerikai hajót, három kürtjelzés után végül távozott.

Cikkünk folytatódik