Mintha ma lett volna, a Déli
Hírlap egyik olvasója riasztotta a szerkesztőséget, hogy a
harmadik kerületi tanács már
nem ad ki rőzsegyűjtő jegyet.
Belső belvárosiként addig még
csak nem is hallottam arról,
hogy napi 15 forintért bárki
legalább egy köbméter elhullott gallyat gyűjthetett a bükki
erdőségben.
Lóti-futi slapajként nekem
kellett kibogoznom, az erdőgazdaság vagy a kerületi tanács műszaki vagy szociális
osztálya-e a hunyó. Közben
volt alkalmam találkozni több
taligás, biciklis és vállkendővel bóklászó erdőjáróval, akik
elsírták, számukra megfizethetetlen a lyukói szén. Gombászás közben szedik össze a
téli tüzelőjüket. Meseszerű találkozások voltak azok a pillanatok, amikor a nagy batyu
alatt görnyedő nénikéket láttam az erdei ösvényeken.
Öreganyám helyett kezitcsókolomoztam, talán ezért sem
lettem a szerencse fia. Viszont
rendet tettem, újjászervezték
a begyűjtést.
Az erdő ma is tele van
ágas-bogas, száraz gallyakkal.
Kidőlt, gombásodó, penészes,
de kályhába való fával. Ennek
javarészt természetvédelmi
okai vannak, a holtfa szerepének felértékelődése magával vonzotta azt, hogy nem
gyűjthető össze maradéktalanul minden faanyag az erdőterületen.
Ám ki az, aki manapság
ezt összegyűjtené? Magának
vagy eladásra. El tudom képzelni, hogy Répáshután vagy
Bükkszentkereszten élők nem
költenek tűzifára. Megmosolyogták, sőt mi több, szomszédjaim kinevettek, amikor a
rókafarmi házunk kandallójába egy rakomány hasogatott
fát rendeltem. Hiába is mentegetőztem, hogy gyerekként
hosszú ideig a pincéből cipeltem a szenet, és elég nekem, ha
csak egyszer melegszem, izzadok a fűtenivalóval.
Merő kíváncsiságból megérdeklődtem a lillafüredi erdészetnél, hogy manapság
miként szedhetném, gyűjthetném össze az egyébként
veszendőbe menő gallyakat.
Nos, világos, egyértelmű a jelenlegi szabályozás. Az a valamikori rőzsegyűjtő napijegy
már a múlté.
Igény sincs rá. Helyette, aki
kedvet kap ehhez, először a területileg illetékes kerületvezető erdésznél kell jelentkeznie
engedélyért.
Elsőre azt kell tisztázni,
hogy saját célra vagy eladásra akarjuk-e a gyűjtögetést.
Innentől célegyenesben vagyunk, a munkavédelmi oktatáson és az erdőben való
viselkedési szabályok elsajátításán túl már be is vethetjük magunkat a rengetegbe.
Ki ne felejtsem, hogy a főerdész úrnak be kell mutatni a
motorosfűrész-kezelői vizsgabizonyítványunkat is. Ha eladásra is mezgerelünk. Majd
a szállítójegyet utólag kapjuk
meg, amikor bemutatjuk a rakományt, és kifizettük az illetéket. Szükséges még az úgynevezett műveleti lap, ami azt
tanúsítja, hogy engedélyezett
fakitermelésből származik a
faanyag.
Ahogyan megtudtam, nincs
nagy tolongás az engedélyért.
Olyan öreganyámnak szólítható nénikék pedig már
ha bírnák sem merészkednek magányosan az erdőbe.
S ami örvendetes, errefelé a
nagyüzemi falopás sem gyakori. Mindez köszönhető annak, hogy az Északerdő munkatársai jó gazda módjára
felügyelnek a természet legnagyobb értékére, a világunk tüdejét jelentő erdőre.
Egyébként érdemes odafigyelni, Lengyelországban éppen most kezdik megszervezni a szedést az erdőben elhulló
ágakra, gallyakra. Nem titkolt
céllal, manapság bármi megeshet, s ha elfogy a gáz, kezdődhet a nagyüzemi rőzsebetakarítás…
SZÁNTÓ ISTVÁN
Öreganyám helyett kezitcsókolomoztam – megjelent a Miskolci Naplóban – a harmadik kerületi tanács már nem ad ki rőzsegyűjtő jegyet.
