Fekete gyémánt utalványra  – megjelent a Miskolci Naplóban – mégsem lettem tiszteletbeli vájár

Úgy, ahogyan a kalkulátorokban most javasolják, precízen leolvastam a villany- és gázórát.
Előszedtem az utóbbi hónapok
nyugtáit, végignyálaztam a számomra érthetetlen szám- és betűtengert, s teljesen lefáradtam.
Könnyesre párásodott a látásom.
Az olvasószemüvegem is elhomályosodott.
Csak azt láttam, drága édesanyám kiszámolja a szekrényből azt a naftalin szagú hatszáz
forintot, amelyből kitelik az idei
szénutalvány. Arra a szűkös harminc mázsára. S már csak az a
kérdés, mikor szállítják, s lyukóit
vagy edelényit kapunk-e. Nagy
nap volt, amikor megérkezett a
szén. Szűk, keskeny volt a belvárosi házunk dufartja, a hajtót
zöldhasú bankókkal unszoltuk,
hogy a pinceaknáig álljon. Közelébe sem mentem a kocsinak,
féltem a patájukat pattogtató lovaktól, megvártam, míg legórják
a szenet. Közben a szomszédok
irigyen szurkoltak a gangon, a
többségnek csak zsákos szénre tellett hetente egy furikkal. Fentről
lesték, nehogy egy vödörre való is
a platón maradjon. Nézték, hogy
fújtatnak a pacik, hány horkantó
hórukkozással képesek megfordulni, majd hirtelen bezárkóztak.
Anyámmal kettesben gyürkőztünk neki a nagy halom szén berakásának. Még világosban kiszelektáltuk a köveket, majd tizenkét
esztendősen megmarkoltam a
szívlapátot. Beletelt négy órába,
hogy mindkét markom egyformára felhólyagosodjon. Dupla
meló volt, fentről az aknába tolni, a félhomályos pincébe pedig
behordani. Vödröstől vagy lapáttal hányni. Végül akármilyen idő
volt, mamám aznap még elrendelte a próbafűtést. Begyújtott a
cserépkályhába, meózott, éghető-e, amit kaptunk. Ezek után
már csak azért izgultunk, hogy
idejében kihozzák-e a szokásosan nekünk járó négy zsák száraz
csutkát a hernádnémeti terményforgalmi telepről. Mert mamám
heppje szerint ennél jobb gyújtós
nincs a világon. Különben gázról, gázfűtésről még csak nem is
álmodozhattunk. A városi gáz
főzésre is szegényes volt. A hetvenes évek elején a Győri kapuban ismerkedtem meg a távfűtéssel és a csapból jövő forró vízzel.
Húszesztendősen. Mennyei érzés
volt elfeledni a pincézést, a szénhordást. A mindennapos tűzrakást és a sparhert vasporzását.
Mégis, amikor bányalátogatásra invitáltak, ki nem hagytam volna a lehetőséget. Ágotha Tibor kollégámmal együtt
szálltunk le a lyukói mélybe.
Kapcát tekertem, gumicsizmát
húztam és fejlámpát is kaptam.
Lefelé a lift száguldott, nyakamba, a kobakomra víz csorgott.
Lent egy kisebb pályaudvarnyi
téren előttem gurultak a csillék.
Azt hittem mindenütt ez lesz.


Majd lent, jó háromszáz méteren, kilométereken át görnyedve
trappoltunk, vágatról vágatra,
olyan légajtókon át, amiket egyedül sosem bírtam volna megnyitni. Mire elértünk a nyugatnémet szénfejtő monstrumhoz,
már a beszéd is nehezemre esett.
Látták a kísérőim, azt is, hogy
nem volt kedvünkre az ablaktalan vájat. Időnként megvicceltek,
apró szénszemcséket hajigáltak
előre a hátunk mögül. Válaszul
elkértem a szívlapátot, ugyanolyat, amellyel gyerekként barátkoztam meg a pincénkben,
s bemutattam a tudományom.
Egy fél csillére valót izzadtam ki.
Szuszogva dicsértem, hogy mi e
mellett melegedtünk. Mégsem
lettem tiszteletbeli vájár.
Visszafelé sem volt könnyebb.
Sokáig ültem szénporos képpel
az öltözőben, míg lebírtam húzni a vérrel teli csizmát a félrecsúszott kapcától kisebesedett lábaimról. Egy hétig sántítva, bicegve
dicsekedtem a szerkesztőségben
– mondtam, megláttam a meleget adó lyukói szenet a föld alatt.
Sose gondoltam volna, hogy
most az életben még akár újra
találkozhatunk.
SZÁNTÓ ISTVÁN