SzántóGráf

Gumiszalag paraszolvenciában – megjelent a Miskolci Naplóban – befogadott minket a kóbor kutya

dav

Nem könnyű, de csak sikerül. Hirtelenjében így reagáltam egy kedves olvasó
kérdésére, amikor bizonyára udvariasságból gratulált
a frissen nyomtatott jegyzetemhez, és megkérdezte: hogyan jut eszébe minden héten
ennyi régi zöldséget összeírni.
Kár tagadni, a feladat elég
izzasztó, de szerencsémre az
én koromban már bármiről
bármi az eszembe jut a régmúltból. Még annak az ellenkezője is.
Nos, a nyolcvanas évek derekán családilag úgy döntöttünk, túladunk az emeleti
lakásunkon, és egy családi házat vásárolunk. A bukszánk
és a magunk elé képzelt paraméterek és számok alapjaiban nélkülözték a gazdasági
egyensúly fogalmát. Legyen
csöndes, belvárosi, kertes, ahol
végre egy kutyust is tarthatunk. Ez volt az álmunk.
Ritka mázlink volt, a régi
lakásunktól alig két buszmegállónyi távolságra találtunk is egy régóta lakatlan,
félkész állapotú, hullámpalatetős vityillót. Külsőre vakolatlan, lépcsők nélküli, óriási
lépcsőházas hodályt, amelyben vékony, hajladozó pallókon egyensúlyozva jártuk be
a számtalan helyiséget. Elsőre megtetszett a nem akármilyen létesítmény, amelyhez
már tartozott is egy ki tudja
milyen fajtájú kóbor kutya,
amely azonnal befogadott
minket.
Amikor az üzlet megköttetett egy ismert miskolci főorvossal, aki családostól az ország másik végébe költözött,
még fogalmunk sem volt, milyen bizarr meglepetések elébe nézünk a közeljövőben.
Csak azt érzékeltük, új szomszédjaink kitörő örömmel fogadták, hogy az immár 10 éve
lakatlan házba élet költözik.
Akkor tudtuk meg, hogy ennek a pincéjében bújt meg a
város egyik hírhedt betörőtársasága, innen jártak portyázni, míg végül elfogták
őket. Magam is láttam ennek
a nyomait.
Innentől aztán minden
napra jutott egy érdekes információ. Sorba mesélem, nekem
is csak csepegtették ezeket. A
házat az alapjaitól a tetőig a
főorvos hálás betegei építették.
Belgyógyászként széles volt a
pacientúrája, ennek megfelelően változtak a kőművesek.
Így aztán – a természetben kifejezett paraszolvencia jegyében – nem mindig a legjobb
pallérok dolgoztak az épületen. Kiderült, a nyílászárók
felé helyezett gerendák fordítva lettek berakva. A tervezője
sem lehetett valami jó bőrben,
mert a kéményeket kifelejtette. Végül is, értékarányosan nézve, mégsem volt olyan
rossz üzlet.
Ám mire befejeztük az építkezést, szerettük volna megszabadítani az udvart a cirka
harmincméteres ipari szállítószalagtól, amelyet megörököltünk. Behemót, teljesen
üzemképes, óriási áramzabáló szerkezet volt. Gondolom,
falazáskor ezzel hordták fel
a B30-as blokkokat. Zsír új
villanymotorja és a hibátlan
gumiszalagja az alatta pörgő görgőkkel sokat érhetett.
Nyilván valamelyik hálás beteg szerzeménye lehetett, amelyet végül úgy sikerült a házzal körbeépíteni, hogy még
egy toronydaruval sem tudtuk
volna kiemelni. Emlékszem, a
környék összes építőipari cégét, a még létező BÁÉV titkárságát is megkerestem, hátha
hiányzik nekik ez a masina.
A kutyának sem kellett. Majd
mi mást tehettem volna, kifizettük a feldarabolását és az
elvitelét.
Ma már ennek az épületnek
hűlt helye van. Ám a Derkovits utcán járva mindig beugrik, mit nem adnék, ha ismét
lenne egy ilyen gumihevederes, paraszolvenciás szállítószalagom. Ha elfáradnék, ezen
akár helyben járva is sétáltathatnám a kutyusunkat.

(A kép illusztráció ilyen volt , ilyen lehetett – a nyolcvanas évek végén ennek a piaci ára lehetett olyan másfél millió forint. Végül a kutyának sem kellett.)

Exit mobile version