Vlagyimir Putyin 70 éves lett, és miközben már nemcsak az ukránok, hanem az oroszok valóságába is behozta a háborút, feltehetően még mindig dolgoznak benne azok a személyes és transzgenerációs háborús traumák, amelyeket a gyerekkorából hoz magával. Az orosz elnök fejébe nagyon sokan próbáltak belelátni, magyarázatot keresni a tetteire azóta, hogy több mint két évtizeddel ezelőtt szinte a semmiből megjelent az orosz politikában, és azóta sem volt hajlandó távozni onnan. Az őt megfejteni próbálók egyetértenek abban, hogy – mint minden más ember esetében – a gyerekkora meghatározó módon huzalozta a gondolkodását, a világnézetét, a külvilághoz fűződő kapcsolódását és a világról kialakult értelmezését.

Putyin 1952 októberében született, azaz hét évvel a második világháború után. Nemcsak a szülővárosa, Leningrád, hanem a szülei is magukon viselték még a háború fizikai és lelki sebeit. A város 900 napon át volt ostrom alatt, több mint egymillióan haltak meg, aki életben maradt, joggal érezte, hogy ezt csak a csodának köszönhette. Putyin apja, Vlagyimir súlyos és maradandó sérüléseket szerzett a Leningrádtól nem messze zajló harcokban, az anyja, Maria majdnem éhen halt (a családi anekdota szerint halottnak hitték, és már a hullák közül húzták ki végül, amikor meghallották a nyögéseit). Az pedig, hogy két fiuk korábbi elvesztése után a negyvenes éveikben gyerekük született, tényleg csodaszámba ment. Masha Gessen orosz-amerikai publicista az PBS-nak adott csaknem kétórás interjúban mindebből egy fontos személyiségjegyet vezet le: hogy Putyin később kiválasztottnak érezhette magát. Gessen Putyin-életrajzából egy sötét, nem gyereknek való gyerekkor rajzolódik ki a háború utáni Leningrádban, amely egy „gonosz, éhes, elszegényedett hely volt, amely gonosz, éhes, vad gyerekeket nevelt”.

Putyin egy olyan világba született, amelynek a mindennapjait az éhezés, a nélkülözés, a háborús sérülések és a gyász határozta meg. A gyerekkorát pedig az a jelenség, amelyre akkor nem is volt még szó: a bullying. A Putyin szülők a háború alatt elveszítették a házukat, és egy koszos, lakhatásra alig alkalmas, konyha és fürdőszoba nélküli városi bérlakásba költöztek a háború után, és mivel dolgozniuk kellett, és gyerekfelügyelet mint olyan nem létezett, Putyin lényegében felnőtt kontroll nélkül nőtt fel.

Az ötödik emeleti lakásba balesetveszélyes lépcső vezetett. A Putyin gyerekkorába a felnőttkorán keresztül betekintést nyújtó Julia Ioffe orosz születésű amerikai újságíró szerint a borzalmas körülmények ellenére a kis Vlagyimir még így is szerencsés volt, mert ő, sok más kortársával ellentétben, legalább ismerhette az apját.

Julia Ioffe Putyin gyerekkori személyiségfejlődését egy fontos helyszínhez köti: az úgynevezett dvorhoz, ehhez a nyílt udvarhoz, az újonnan épített lakóházak közötti nyílt térhez, amelyet „társadalmi Serengetiként” emleget. Ahogy írja, ez volt a szó szoros értelmében vett élet iskolája a Putyinhoz hasonló fiúk számára, a tantárgyak között pedig nemcsak a focilabda kergetése és a verekedés volt, hanem a fizikai erőre, szigorú (csak erőszak által megváltoztatható) hierarchiákra, a karikatúraszerű férfibecsületre épülő magaviselet is.

Itt mindenki ismert mindenkit, senki nem tudott kibújni a dvor törvényei és az itt kiosztott címkék alól. Putyin gyerekként az ideje nagy részét itt töltötte, igazi utcagyerek volt, és annyira rossz tanulónak számított, a magaviselete miatt annyiszor kapott megrovást, hogy nem léphetett be a fiatal kommunista pionírok közé sem. Az utcagyerek státuszt egyébként később maga Putyin is vállalta, része lett a politikusi imázsának.

Putyin KGB-s múltja sokszor előjön megfejtésként a viselkedésére, de Julia Ioffe szerint legalább ennyire fontos csomagot hoz magával az orosz elnök a dvorból.

Az utcai tapasztalatok nyomot hagytak a testtartásában, abban, ahogy a bizalmat, a lojalitást és az árulást kezeli, vagy épp a szlengben, amit használ. A szerző megjegyzi, hogy amikor először jutott hatalomhoz, a moszkvai és szentpétervári értelmiségieket nemcsak a KGB-s múltja hökkentette meg, hanem az is, ahogy beszélt: a dvor zsargonját emelte be a hatalomba.

Annak a generációnak a tagjai, akik az ötvenes években születtek, és szintén a dvorban nőttek fel, átlátnak Putyinon. Számukra épp az utcai tapasztalatok miatt egyértelmű, hogy Putyint a mai napig zavarja a testmagassága, a dvorban ugyanis kicsinek és vékonynak lenni komoly hátrányt jelentett. (Ioffe megjegyzi, hogy Putyinnak a mai napig van fotósa, aki tudja, milyen szögből kell fényképezni az elnököt, hogy ne tűnjön alacsonyabbnak, mint mások.)

Itt jött be a képbe a putyini mítosz másik fontos eleme, a dzsúdó.

A vezetői stílusának az elemei is a férfierőre alapozó dvorban alakultak ki, az itt szerzett „tudás” az irányításra vágyó kisfiúnak egy ideig elég volt az iskolában is, amely csak addig érdekelte, amíg ezt a fajta társas dominanciát érvényesíteni tudta, de amikor kiderült, hogy az udvarban szerzett képességek már nem elegek, jött a harcművészet. „10 vagy 11 éves koromban kezdtem el sportolni, amikor világossá vált, a kötekedő személyiség nem elég, hogy első legyek a dvorban és az iskolában” – mesélte abban az életrajzi könyvben (First Person), amelyet a 2000-es elnöki színrelépésekor írtak róla, és amelyben az elnöki imázs szempontjából keretezi a gyerekkorát. „A dzsúdóban nincsenek puhány alakok” – mondta.

Julia Ioffe szerint a dvorban megtanult leckék a mai napig alakítják Putyin gondolkodását és tetteit. Ebben a közegben azt tanulta meg, hogy akinek hatalma van, annak igaza is van, hogy a meglévő hierarchiákat csak erőszakkal lehet megváltoztatni, hogy csak az erő számít, és a hatalom zéró összegű játszma: a dvorban csak egy győztes lehet.

Putyin, bár kisebb volt, mint az udvar hangadói, szembeszállt velük, ahogy Darryl Cunningham Putyin-életrajzában megszólaló egyik gyerekkori barát felidézi: a fiatal Vlagyimir bármilyen piszkos módszert bevetett, hogy győzzön: harapott, karmolt, hajat húzott, és megverte a nála nagyobbakat. „Még ma is ignorálja a szabályokat, amelyekhez mások tartják magukat, még mindig az a kis kölyök, aki piszkos módszerekkel verekszik”. Masha Gessen közben arról ír, hogy Putyin a bullying áldozatából maga is bullyvá vált. Szintén egy gyerekkori barát mesélte az írónak, hogy a gyerek Putyin ingerlékeny volt, bármin képes volt megsértődni, és azonnal erőszakkal esett neki a másiknak.

Bármit megtett, hogy senki se alázhassa meg semmilyen módon

– mondta a gyerekkori szemtanú.

Ennek a gyerekkornak egy érdekes epizódja az, amelyet Putyin mintegy figyelmeztetésként többször is felidézett. Az ötödik emeleti lakásukhoz vezető lépcsők nemcsak veszélyesek voltak, de a lépcsőház tele volt patkányokkal is. „Ott, azon a lépcsőn tanultam meg, hogy mit jelent sarokba szorítva lenni” – mondta Putyin az újságíróknak. Gyerekként folyton botokkal üldözték a patkányokat, de egyszer az egyikük beszorult a sarokba, és nem tudott hová menekülni. „Ekkor fordult meg, és rám vetette magát. Váratlan volt, és nagyon ijesztő. Most már a patkány üldözött engem” – mondta Putyin, akinek mentenie kellett saját magát, végül sikerült bemenekülnie a lakásba, és becsapni az ajtót. Putyin fontosnak tartotta, hogy elmondja ezt a történetet a róla készült életrajzban:

egy utcai huligánt senki ne merjen sarokba szorítani.