Most, te is itt hagytál drága barátnőm, egykori kollégám Pongrácz Judit. A múlt héten még együtt nevettünk emlegetve a régi időket. Veled mindig rengeteget lehetett kacagni, jó humorod, derűs lényed mindenkit felüdített.
Messze keletről indultál a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójából – ahol megismerted jó férjedet Nyitrai Pétert, a Kisalföld néhai újságíróját – majd a Miskolci Rádión át a Győri Rádióig jutottál.
Nemcsak kedves hangod szelte át az éteren az országot, de te magad is. Felkészült újságíró voltál. Jártad a megyéket Vas, Zala, Fejér megye. Hajtott a kíváncsiság; tudni és tudósítani. Akkoriban még a rádió gépkocsija vitt bennünket riportkörútjainkra. Versenyeztünk, hogy egy-egy út alkalmával ki készít több riportot. No, no – mondtad – nem a mennyiség, a minőség a fontos! Műsoraidat mindig alaposan előkészítetted. Ha kellett hozzáolvastál, a könyvtárban kutattál. Nem a szenzációt hajszoltad, sokkal inkább az értéket kívántad felmutatni. Szeretted és tisztelted az embereket.
Imádtad gyermekeidet és menyedről éppúgy áradoztál, mint a vejedről. Nyugdíjas éveidet három unokád aranyozta be. Az első érkezésének még Péterrel együtt örültetek, de a lányod két gyermekét már egyedül dajkáltad.
Gyakran beszélgettünk. Mi nem írtunk SMS-eket vagy messenger üzeneteket, mert szerettük hallani egymás hangját. Sokszor hívtál telefonon: mit tudok a többiekről, hogy van „ő”, na és „ő”, ki halt meg? Másokért aggódó szíved most neked mondta fel a szolgálatot. Vasárnap, október 23-ára virradóra már a mentősök sem tudtak rajtad segíteni. Elmentél. Kacagásod még mindig a fülemben cseng, de ez már korántsem ugyanaz, mint amikor valóban ott voltál a vonal túlsó végén. Nyugodj békében, legyen szép, örök álmotok Péterrel.
Aliz Grosz megrendítő bejegyzése – „Drága kicsi Mózes. Már az Angyalok között vagy ami számomra felfoghatatlan. Majdnem 13 éve az életem része voltál....
Ki gondolta volna, hogy ennyien olvassák a keddi Északban megjelent írásomat Prónay Gábor professzorról. Mindenkinek köszönöm az elismeréseket. Ettől csak hízok. Közben azt...
Óriási képtáram van az ilyen önkormányzati, országgyűlési választások éjszakáiról. Nem akarok dicsekedni vele, nem is érdemes, hiszen nem a saját felvételeim. Ezek profi...
Sokan szeretnék utolsó útján is elkísérni Dr. Kriza Ákost, amelyet sajnos a járványhelyzet szigorú szabályai nem tesznek lehetővé. A gyászszertartás és a végső...
Még, hogy az időt nem lehet megállítani! Még ki is lehet merevíteni. Alig tízesztendősen kapom az első fotómasinámat. Sárgás disznóbőrtokkal, filmmel együtt pontosan...
Csak kúszik felfelé a hőmérő higanyszála. Kapkodom a lázat csillapító csodatablettákat. Feloldani se marad idő. Reggelre szembesülök a véres valósággal. Prónay Gábor professzor,...
Régóta szeretnék egyszer felmászni a Miskolci Nemzeti Színház tornyára. Még tinédzserként jut eszembe ez először. A Széchenyi úti első lakásunkból valamennyire rálátok, az...
Volt egyszer a nyolcvanas években egy jólsikerült sajtónapunk. Mivel Bekes Dezső a Déli Hírlap főszerkesztője egyben vezetője volt a városszépítőknek is a Kós...
Nagyapámék egyetlen háborús öröksége egy jó két méter magas, velencei tükrös asztal volt. Apró hibával. Bal felső sarkába, a hosszant elnyúló apró repedés...