Úgy jó félévszázada költöztünk össze egy használt,
de szuper jó állapotban lévő,
csehszlovák gyártmányú
táskaírógéppel. Akkoriban
pontosan egyhavi fizetésembe került a frigy. Magam
takarítottam, olajoztam,
még a szalagcserét sem bíztam volna másra. Annyira
intim volt a kapcsolatunk,
hogy nélküle soha, semmikor nem utaztam el. Nem
tudhattam, mikor száll meg
az ihlet, így aztán azt hittem, örökké tart a kapcsolatunk, s minket már csak
az ásó, kapa, nagyharang
választhat el. Igaz, egyszer
egy NDK-s Erikával csak kacérkodtam, a szerkesztőség
ajándéka lett volna, de nagyon zavart az erőteljesen
domború, műanyag karoszszériája. A hangja sem tetszett. Így a szürke Zetkával
a kilencvenes évek derekáig
kitartott az örök hűségem.
A nyolcvanas években aztán volt még egy-két futó kalandom a Sinclair ZX 20-sal,
később pedig két Commodore 64-es számítógéppel. Valamennyi legálisan, vámkezelt zsákmány volt. Írni
is lehetett rajtuk, de a klaviatúrájuk messze volt a
magyar helyesírástól. Így
inkább napi háromórás autóversenyekre használtam.
S nem csak a családommal,
de a barátaimmal is osztoznom kellett a komputeres játékokon. Így aztán a jó öreg
Zetkám továbbra is büszkén
s háborítatlanul az íróasztalom fő helyén székelt.
A 70-es évek óta gyakori
látogatója voltam a Miskolci Egyetemen lévő Számítástechnikai és Ügyvitelszervező Vállalatnak, amely akkor
a város egyik sikeres intézménye volt. Büszkék voltunk az odatelepített XX.
századi csúcstechnikájára.
Csiki János főigazgató sokszor végigkalauzolt a tágas, világos termeken, ahol
egyszerre legalább félszáz
hölgy lyukszalagra vitte fel
az adatokat. Egy valamikor
ott dolgozó hölgy, T. Zsuzsa
csaknem egy évtizedig dolgozott ebben a nem éppen
kellemes, monoton munkakörben úgy, hogy korábban
semmilyen gépírói gyakorlata nem volt. Elég zsúfoltan, fület bántóan, egymás
mellett kattogtak, zörögtek
az NDK-s és a szovjet gyártmányú, lyukszalagot előállító masinák. S amikor a
hölgyek keresete országos
szinten még a 800 forintot
sem érte el, itt ennek a dupláját is megkereshették. Ez a
csáberő sokakat maradásra
késztetett.
Ott ismertem meg Bélát, a
vállalat egyik kulcsemberét.
A magas, sovány fiatalember a hét hat napján elvonatozott Budapestre, hogy egy
nagy bőröndben felvigye az
adatokat összegző lyukszalagos tekercseket. Felelősségteljes munkája volt, elmondta, oda-vissza menet a
csuklójához kötözte a bőröndöt, hogyha elszundítana,
el ne lophassák. Egy ilyen
malőr katasztrófa lett volna,
hiszen ezeken a mozitekercsszerű szalagokon voltak az
ÉMÁSZ feldolgozott villanyszámlái. Béla megmutatta a
MÁV-bérletét, amellyel akár
az egész országot ingyen beutazhatta, vagy éppen beköltözhetett egy vasúti kocsiba. Meglepődtem, amikor
arra a kérdésemre, hogy szabadsága idején mit csinál,
elárulta, vonatozik. Csak
úgy kedvtelésből.
Közben a SZÜV igazgatója már mindannyiunknál
járatosabb volt a számítógépek fejlődési irányában.
Nem tudott felcsigázni, mint
ahogyan dr. Balla Laci barátom, az egyetemi számítóközpont igazgatója sem.
Ő pedig már világosan látta a komputerek és az internet világának a térhódítását, a régióban úttörője volt
ennek a korszerű számítástechnikai ágazat megteremtésének. Több ezren neki
köszönhetik, hogy megszerezték a komputeres tudás
alapjait. Az első gépemet ő
installálta, s még akkor sem
ismertem fel benne a jövőt.
Öregségemre már két Lenovo lett a társam. A munkatársaim. Kommersz feketék és gombegeresek.
Nélkülük egy tapodtat sem
megyek sehová. Megjárták
már a világot, még a strasbourgi Európai Parlamentben is voltak már. Egyikőjük
sem tudja még, hogy nekik
is meg vannak számlálva a
napjaik. Egyszer mindketten ott végzik a garázsomban, a jó öreg Zetka mellett. Na de addig még hűség
ide vagy oda, verem a klaviatúrájukat…
SZÁNTÓ ISTVÁN