Hetek óta hevert egy sárga
téglakő az utcánk egyik elárvult háza előtt. Még szürkületben is neonszerűen fénylett.
Edison minden alkalommal
körbeszimatolta, majd megjegyezte magának, ahogyan a
kutyusoknál szokás. Miután
nekem is ismerősnek tetszett,
hamar rájöttem, valamikor
Miskolcon városszerte ezzel
burkolták a jobb utcákat. A
Szinva patakparti Urak utcája, ma Petőfi, a Visinszkij és a
Vörösmarty is ezzel a kirívóan sárgás kővel volt kirakva.
Miközben a Gordonban még
hiányoztak a szennyvízcsatornák, az ottani főutca elegánsan sárgállott.
Skovrankó Ernő útépítő
mérnök szakmája történelmi
fejlődését egyetlen tételben,
dióhéjban foglalta össze. A
múlt század elején egyhavi átlagfizetésből hat négyzetméter bitumenes aszfaltra telt,
mostanában viszont már akár
hatvanat is megengedhetünk
magunknak. Ám a mennyiségi és a minőségi haladás nincsen teljesen szinkronban.
Azt is elmondta, hogy ez
a bizonyos sárga keramit útburkoló tégla magyar szabadalom, pontosan 1904 januárjának végén jegyezték be.
Tulajdonképpen egy speciális
agyagból készült, és formákban égették ki. A kőbányai téglagyárban fejlesztették ki, és
ebben nagy szerepe volt Görgey Artúrnak is. A húsz centiméter hosszú, hét centi magas
és széles tégla alul-felül enyhén
lekerekített sarkú. Ez a pirogránitsárgás keramit rendkívül
tartós, ám nedvesen azonnal
csúszóssá válik. Bármennyire
is szép, tetszetős, kopásálló, a
mai közlekedési viszonyok között balesetveszélyes. Magam
is megtapasztaltam: első motorommal egy ilyen kövön pereceltem először.
Nekem most egyetlen egy
ilyen sárga kövem lett, nosztalgiából meg is őrzöm. Ernő
emlékezete szerint, ha ezeket idejében felszedtük volna,
kincset érnének. Hiszen kisebb forgalmú utcákban ennél
figyelemfelkeltőbb zebrákat
nem is lehetne másból kirakni. Ráadásul ezt már nem
kellene félévente újrafesteni.
Sajnos Miskolcon sehol nem
bíbelődtek a felszedésükkel,
egyszerűen mindenütt lebitumenezték.
Akárcsak a bazalt- és macskaköveket. Az idősebbek nem
felejtették el, hogy az ötvenes
években még a városba bevezető főútvonalak is ilyen kockákkal voltak kirakva. Domborúan, hogy lefolyjon róluk
a víz, és megkeserítsék a még
egyszerű diagonál abroncsokkal autózok életét.
Benedek Miklós, volt kollégám, mesterem írta meg a
Miskolci macskakő című történeti visszaemlékezését. Mivel jó ideig ez volt városunk
utcáinak legjellegzetesebb
burkolóanyaga, találóbb címet nem is adhatott volna
művének. Ám mitől macska
az apró bazaltkocka, arra már
többféle magyarázatot is kaptam. Ernő szerint a németek
keresztelték el, mivel ezeknek
a felső része szélesebb, olyan,
mint a cicák feje, míg alul keskenyebbek, mint a doromboló
négylábúak ajka. Szakmai körökben a nagyobbakat pedig
az alakjuk miatt püspöksüvegesnek nevezték.
A volánforgatók a megmondhatói, hogy ezek a kisebb és nagyobb bazaltkockák is jégpályaként csúsznak
az esős időben. Ám nemcsak
emiatt váltottunk érdes aszfaltra. A köveket általában
rabokkal bányásztatták és
faragtatták, keserves és fárasztó munka volt az előállításuk. A precíz lerakásuk
sem gépesíthető, igazi szakértelmet igényel. Így aztán a
sárga keramit- és bazaltkockás kis utcák még az óvárosi negyedekben is eltűnőben
vannak.
Jól is van ez így, hiszen a Járom az utam, a macskaköves
utam örökzöld, andalító sláger rettenetesen fals lenne bitumenes változatban.
SZÁNTÓ ISTVÁN
