Sztálin meg akarta kaparintani Finnországot
1939. november 30-án, miközben a világ Lengyelország német lerohanására figyelt, a Szovjetunió váratlan nagyszabású támadást indított Finnország ellen – Sztálin célja a katonai akcióval a korábban 110 éven keresztül az Orosz Birodalomhoz tartozó ország bekebelezése volt. A Finn Nagyhercegség 1917-ben vált függetlenné, majd néhány hónapos polgárháborúban a németek által támogatott „fehérek” legyőzték a szovjet-orosz segítséget élvező „vörösöket”; a következő évtizedekben az önálló Finnország rendezett, polgári demokratikus állam lett, a szomszédos kommunista nagyhatalommal azonban kölcsönösen feszült maradt a viszony.
A téli háborúnak nevezett konfliktusban a Vörös Hadsereg 1 millió gépfegyverrel felszerelt katonát, 3000 tankot és 3800 repülőgépet vetett be a finnek ellen, akik mindössze 250 ezer fővel, 30 harckocsival és 130 repülővel szálltak szembe az invázióval – mindenki gyors és masszív szovjet győzelemre számított, a létszámban, felszereltségben és technikai fejlettségben is jócskán alulmaradt finnek azonban meglepetésre szívósan ellenálltak, és megszorongatták az ellenséget. A szovjeteket meglepték a jeges, fagyos Finnországban tapasztalt éghajlati és földrajzi körülmények, ellátási hiánnyal küzdöttek, a sztálini tisztogatások során eltávolított katonai vezérkar helyett pedig frissen végzett, tapasztalatlan parancsnokok irányították a hadműveletet.
A harcoknak végül az 1940 márciusában megkötött moszkvai béke vetett véget, melyben Finnország lemondott területe kb. 10 százalékáról, köztük Karéliáról; eközben Adolf Hitler ádáz szemmel figyelte az eseményeket, és úgy találta, ha a finnek képesek megszorongatni a Vörös Hadsereget, a német Wehrmachtnak sem lesz nehéz dolga, és a Szovjetunió elleni támadás mellett döntött. A finnek eközben a megállapodás felülvizsgálatát pedzegették – 10 százaléknyi területveszteség ugyan nem tűnik soknak, az ország stratégiai védelme azonban alaposan meggyengült az elcsatolt részek miatt –, ami a konfliktus kiújulásához vezetett.
Szövetségre léptek a nácikkal a szovjetek ellen
1941 júliusában – egy hónappal a Szovjetunió német lerohanását követően – kitört a folytatólagos háborúnak nevezett második finn–szovjet konfliktus, melyben a finnek a két háborúskodó nagyhatalom közé szorítva találták magukat. A két lehetséges opció közül – a németekkel együtt harcolnak a szovjetek ellen, vagy hagyják, hogy a szovjetek bekebelezzék az országukat – az előbbi mellett döntöttek, és megállapodtak Hitlerrel: a németek felszereléssel és értékes hadianyagokkal látták el, illetve saját egységeikkel segítették a finneket, akik cserébe megnyitották előttük az utat Karélián keresztül Leningrádba.
Az ekkor mintegy 3,5 milliós Finnország lakosságának elenyésző része, összesen kb. 2300 fő volt zsidó származású és vallású, akiknek többsége finn területeken letelepedett cári orosz katonák leszármazottja volt. A Szovjetunió elleni háború idején mintegy egy hetedüket, 300 személyt – férfiakat és nőket egyaránt – soroztak be a finn hadseregbe, akiknek a náci Németország csapataival együtt kellett harcolniuk a fronton; a Wehrmacht katonái egyáltalán nem tiltakoztak ez ellen, sőt, még vallásuk és szokásaik gyakorlásában sem korlátozták zsidó szövetségeseiket.
A zsidó katonák visszautasították a náci kitüntetést
A táborokban külön imasátrat rendeztek be a zsidó származású finn katonák számára, közvetlenül a németek imasátrai mellett – utóbbiak gyakran kíváncsian kukkantottak be a sátor résein, és nézték végig az izraelita szertartásokat, vagy meglepődve figyelték, ahogy a zsidó katonák a félnémet jellegű jiddis nyelven beszélnek egymás között. A két fél egyenrangúként tekintett egymásra, a németek pedig a visszaemlékezések szerint – legalábbis újdonsült bajtársaik előtt – megpróbálták minél jobban elhatárolódni a hitleri antiszemita eszméktől, és bizonygatni, hogy ők „nem olyanok, mint azok odahaza”.
A finn zsidó katonák úgy fogták fel a kelletlen szövetséget, mint kényszerű, de sajnos elkerülhetetlen dolgot, a közös ellenséggel szembeni összefogást; emellett többségük egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy a Német Birodalom mindeközben szisztematikus tömeggyilkosságok sorozatát követi el a kontinens más részein, zsidók és más alacsonyabb rendűnek tekintett népcsoportok millióit küldve a halálba.
Három zsidó katona – köztük egy nő – még a náci Németország legmagasabb katonai kitüntetését, a vaskeresztet is megkapta hősies bátorsága jutalmaként, azonban mindhárman visszautasították azt. Egyikük, Leo Skurnik kapitány felettesének azt üzente, mondja meg a németeknek, hogy kitörölhetik a zsidó s.ggét a plecsnijükkel.
Nyolc embert deportáltak összesen az országból
A Finnországban élő civil zsidó lakosságot sem érintette semmilyen megkülönböztetés, zaklatás, mentesültek a gettósítás és a deportálások alól – ugyan egy alkalommal Heinrich Himmler személyesen látogatott el Helsinkibe, hogy rendezze „a finn zsidó problémát”, vagyis rábeszélje a kormányt a zsidósággal szembeni megkülönböztető törvények életbe léptetésére, azok tájékoztatták őt, hogy nincs az országban semmilyen „zsidó probléma”, és ezért nem is szükségesek hasonló intézkedések. A németeknek ekkor már igen rosszul állt a szénájuk a háborúban, ezért figyelmüket és erejüket inkább a frontvonalakra koncentrálták, és nem firtatták tovább az ügyet.
Az egyetlen, zsidókkal szembeni finnországi atrocitás 1942 novemberében történt, amikor a német hatóságok követelték az országban menedékre lelt, Ausztriából és máshonnét származó, nem finn állampolgárságú zsidó menekültek kiadatását. Az akcióban végül mindössze 8 menekültet deportáltak, akik mindnyájan az auschwitzi táborba kerültek, és csupán egy személy élte túl közülük a vészkorszakot.
Barátokból ellenségek: sikeresen kiűzték a németeket
Háromévnyi kíméletlen háborút követően 1944 szeptemberében a finn és a szovjet csapatok fegyverszünetet kötöttek egymással, a konfliktus patthelyzettel ért véget, egyik fél sem tudott jelentősebb területeket megszerezni a másiktól. A finnek ezt követően addigi szövetségeseik ellen fordultak – akik akkoriban már korántsem álltak annyira jól a háborúban, mint 1941-ben – és megkísérelték a németek kiűzését az országból. A lappföldi háborúnak nevezett időszakban a korábban együtt harcoló felek a frontvonal ellentétes oldalára kerültek, a finnek alig 7 hónap alatt sikeresen visszaszorították Norvégiába a német egységeket.
A 300 zsidó katonából 23-an odavesztek a 6 évig tartó háborúskodásokban; a finnek többsége hősként tekint személyükre, nevük minden évben bekerül a finn izraelita naptárba, mások ugyanakkor elítélik a nácikkal való kollaborálásukat, ahogyan Finnország világháborús szerepe is máig viták tárgya.
